Kumrán és a Keresztelő János

Kumrán és a Keresztelő János

Úgy látszik, hogy „a pusztában” egész pontosan jelöl egy helyet, mert a Kumránban élő remeték is így nevezték írásaikban lakóhelyüket: „a puszta”. Néhányan arra következtetnek, hogy a kumráni kolostor fiúkat is felvett a közösségbe. Josephus is megjegyzi: „Az esszénusok idegen fiúkat is felvesznek, zsenge korban, amikor még tanulékonyak. Úgy bánnak velük, mintha hozzátartozóik lennének, és megtanítják őket a saját szokásaikra” (Zsh. II, 8, 2).

Nincs kizárva, hogy Zakariás pap a fiát, Jánost a kumrániakra bízta, akik valamennyien papi családból valók voltak. János azonban több volt, mint egy a puszta remetéi közül, és ez megkülönbözteti őt a kumrániaktól, akár közöttük töltötte a fiatalságát, akár nem. János különleges hivatást kapott az Úrtól. A kumráni közösség Izaiás próféta szavát: „Készítsetek utat a pusztában az Úrnak”, a saját pusztába vonulására értelmezte. A Keresztelő ezt a szöveget magára alkalmazta, és a pusztai utat átformálta a pusztai próféta szavává: „Én a pusztában kiáltó szava vagyok: Készítsétek el az Úr útját!” (Jn 1:23). János, mint próféta Tiberius császár 15. esztendejében hagyta el „a pusztát”.
Fellépése nagy feltűnést keltett. Josephus maga is tiszteletteljes tanúságot tesz a Keresztelő mellett: „Tiszteletreméltó férfiú volt, aki a zsidókat az erények gyakorlására buzdította: egymás iránt igazságosságra, Istennel szemben jámborságra, és a keresztség felvételére sürgette őket. Azt hirdette, hogy így lesz kedves Isten előtt a keresztelkedés, mert (a fürdő) csak a test tisztulását tudja adni, nem pedig a bűnök bocsánatát, de a lélek már előzőleg megtisztul az igaz életben. Sokan gyűltek János köré, akiket a szava föllelkesített”. (Zst. XVIII, 5, 2).

Mivel Josephus rómaiaknak ír, elhallgatta a Keresztelő prédikációinak messiási értelmét. Olyan képet rajzol Jánosról, amely egy művelt rómainak, aki a zsidó gondolatvilágból nem sokat ismert, elég keveset mondhatott, de egészen másként teszik ezt az evangélisták.

János prófétaként lép fel, és prédikációiban újra felhangzanak Izrael prófétáinak nagy témái: az ítélet és a megtérés. Abból a néhány mondatból, amely Jánostól ránk maradt, láthatjuk, hogy különleges képessége volt arra, hogy találó képekkel és csattanós fordulatokkal beszéljen: „Így beszélt a néphez, amely odasereglett hozzá, hogy megkeresztelkedjen: Viperák fajzata! Ki tanított titeket arra, hogy fussatok az eljövendő harag elől?” (Lk 3:7). Máté pontosabban mondja, hogy az ítélet e kemény szavai kikhez szóltak: a farizeusokhoz és szadduceusokhoz, akik a hallgatóság nem kis hányadát jelentették. Az ószövetségi emberek fülének a kígyóhoz való hasonlítás félreérthetetlen jelentéssel bírt. Lehet, hogy a kép mögött egy akkor korszerű célzás is el volt rejtve. A Talmudban ez áll: „Jaj Annás házának kígyósziszegése miatt” (Pesach 57).

Az ítélet haragjának közvetlen közelségét ismerte fel János, és ez szólította ki őt a „pusztából”. Alapjában támadja meg a zsidók tanításának magvát: az öntelt bizakodást abban, hogy ők Ábrahám ivadékai. „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét és ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom nektek, van hatalma Istennek, hogy ezekből a kövekből fiakat támasszon Ábrahámnak” (Lk 3:8). János látja a körös-körül heverő köveket (szinte látja az ember a gesztusát is, ahogy rájuk mutat), és az arám „benim” = fiak és „abbenim” = kövek kifejezésekből szójátékot csinál, melynek telitalálatára a hallgatók semmit sem tudnak válaszolni a prófétának.

Ezt a keménységet csak az ítélet közvetlen közelségével lehet megmagyarázni: „A fejsze már a fák gyökerén van!” (Mt 3:10). Csak az a fa marad meg, amely gyümölcsöt terem. Az igazi megtérésnek az életben kell megmutatkoznia! Elhangzik a kérdés a hallgató tömegből: „Mit tegyünk?” S akkor a nép olyan választ hall, amely már Jézus lelkületével van áthatva, mert az előfutár nem azt követeli hallgatóitól, hogy kövessék őt a pusztába. A bűnbánati felhívásnak ez a széles körű címzése, amely nem korlátozódik csak a „világosság fiaira”, alapvetően megkülönbözteti Jánost a kumrániaktól. Ő olyan ideált mutat hallgatóinak, amely az utca embere számára is elérhető. Isten konkrét segítséget vár a felebaráttal szemben. Nem arra kötelezi a vámosokat, hogy hagyják el hivatalukat, amit a zsidók gyalázatnak tekintettek. Arra inti őket, hogy törvényszerűen járjanak el. A katonákat is arra figyelmezteti, hogy hivatásuknak tegyenek eleget. A bűnbánatra szóló felhívással János azt a követelményt kapcsolja össze, hogy keresztelkedjenek meg. Erről a tevékenységéről kapta megkülönböztető nevét. Prédikációja a keresztelésben érte el a célját, de meg is magyarázta nekik, hogy mit jelent ez a keresztelés. Nem a levitikus tisztátalanságtól akarja őket megszabadítani, amint az effajta tisztaságra a zsidók annyiféle mosdással törekedtek; az ő fürdője a bűnbánat keresztsége a bűnök bocsánatára, és a keresztségkor tett bűnvallomás az embereket az Isten országába való belépésre akarta felkészíteni.

Prédikációi olyan mély hatást váltottak ki, hogy sokakban megfordult a gondolat, „nem János-e a Messiás?” „Ezért János így szólt hozzájuk: Én csak vízzel keresztellek benneteket. De nyomomba lép az erősebb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekben és tűzben fog megkeresztelni benneteket. Szórólapátja már a kezében, hogy rendet teremtsen szérűjén: a búzát csűrbe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzzel elégesse.” (Lk 3:16–17) Galileából is eljött egy „Rabbi”, hogy megkeresztelkedjék nála. Ez Kr. u. a 27–28-as évek fordulójakor történhetett. Mikor a Keresztelő meglátta a nép számára még ismeretlen Jézust, prófétai látásával így köszöntötte: „Nézzétek, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1:29). Az evangélista pedig hozzáfűzi: „Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt” (1:28).