A küszöb

A küszöb

Már az ószövetségi időkben is voltak babonák. Ennek a nyoma a Bibliában is fennmaradt. Zofóniás próféta, Kr. e. 639 után, amikor „az Úr igéje szólt” hozzá, így hirdetett ítéletet: „Megbüntetem a főurakat, a királyfiakat és mindazokat, akik idegen ruhába öltözködnek. Azon a napon megbüntetem mindazokat, akik átugrálnak a küszöbön, akik megtöltik uralkodójuk palotáját erőszakkal és csalással” (Sof 1:8–9).
Az ítélet jogos, hiszen Jeruzsálem és a királyi család erkölcsei mélyre süllyedtek a próféta korában. A több mint fél évszázadon át a trónon ülő Manassé (696–641) uralmát úgy próbálta biztosítani, hogy nemcsak rendszeresen fizetett adót az asszíroknak, hanem meghonosította a mezopotámiai csillagistenek tiszteletét, bevezette a gyermekáldozatokat, ő is feláldozta fiát. Felújította az ősi magaslati szentélyeket, és pogány áldozati oltárokat állított fel a templomban (2Kir 21:1–9; 2Krón 33:1–9).
A próféták hiába figyelmeztették (2Kir 22:10–15; 2Krón 33:10), válaszul a prófétákat is üldözni kezdte. „Nagyon sok ártatlan vért is ontott, amivel megtöltötte Jeruzsálemet egyik végétől a másikig, azon a vétkén kívül, amellyel vétekbe vitte Júdát, olyat téve, amit rossznak lát az Úr (2Kir 21:16). A júdaista tradíció szerint Ézsaiás prófétát is ő ölette meg. A próféták harcoltak ugyanis a tiszta hitért, a régi hagyományok megőrzéséért. A papok hamarabb behódoltak ennek az idegen szellemnek. A templomban oltárokat építettek a csillagisteneknek, pogány istenszobrokat állítottak. A Jahve hit egyre jobban összekeveredett a pogánysággal. Utóda Ámon is „azt tette, amit rossznak lát az Úr, ahogyan tette apja, Manassé” (2Kir 21:20). Ez a sötét korszak a babonák melegágya volt Jeruzsálemben. A prófétai szó nem sokat ért. Zofóniás neve azt jelenti „az Úr elrejt”. A próféta is egy lehetett az „igazhitű” ellenállók közül, aki rejtőzködve túlélte a nehéz üldözéseket (2Kir 21:9, 16; Jer 2:30).

Amikor ez a prófécia született, már más szelek fújtak. Kr. e. 639-ben a még csak nyolcéves Jósiás lépett a trónra a hűségesek segítségével, és „még ifjú korában kezdte keresni őseinek, Dávidnak az Istenét” (2Krón 34:3). A döntő áttörés, az Úr házának megtisztítása a pogány bálványoktól csak később, Kr. e. 622-ben történt meg. Zofóniás könyve még a nagy reform előtt született. Az „Úr napjának”, ítéletének előjelei már látszottak. Asszíriába északról, a mai Dél-Oroszország területéről betörtek a szkíták, és Kr. e. 627 körül rabló hadjáratot indítottak a Földközi-tenger partja mentén, egészen Egyiptomig. Csak Psammetichosz fáraónak (663–609) sikerült megállítani őket. Mivel Júda hegyvidéken feküdt, ez a lovas rabló hadjárat közvetlenül nem érintette, annál inkább a síkságon letelepedett filiszteusokat. A szkíták pusztították el Askelont és Asdódot. Ez az esemény Zofóniás jövendölésében is megjelenik (2:4–7).

Isten üzenete gondolkodásra, megtérésre hív: „Csend legyen az én Uram, az Úr előtt! Mert közel van az Úr napja, amikor áldozatot rendez az Úr, és megszenteli azokat, akiket meghívott” (1:7). Ehhez viszont le kell vetni az idegen szokásokat, a pogány istentisztelet bálványimádását, amikben éppen a királyi udvar és az előkelők járnak elől. Innen terjedt el országszerte a Baál- és az Astarte kultusz, az égitestek tisztelete. Ezt a folyamatot Zofóniás jól ismerhette, hiszen ő is a királyi családból származott. Könyvének bevezetője szerint szépapja Hizkijja, vagyis Ezékiás király (Kr. e. 716–687) volt.
Valószínűleg tudhatott az ifjú király-gyerek istenfélő neveltetéséről, mert ítéletes próféciájában csak a királyi családról és a főurakról beszél. A romlás, az idegen divatok követése innen indult ki. Az udvar már nem a próféták és a szent iratok héber nyelvét beszélte, hanem a nemzetközi arám lett a köznapi társalgás nyelve (2Kir 18:26). Ezt a liberalizálódó hagyományvesztést ítéli meg az Úr ebben a prófétai igében.

Az „idegen ruhákba” öltözés ezt a hagyományvesztést foglalja össze. Az itt használt nákri szó „idegent”, „ismeretlent” vagy „külföldit” jelent, de ezzel jelölték a képmutatást (pl. Példa 2:16), sőt a szőlő vadhajtását is (Jer 2:21). A ruha mindig rangjelző, amolyan „szociális” üzenet. Egy kis nép esetében döntő volt, hogy identitását megőrizze. Az idegen ruházat idegen szokásokat, jelképeket sugall, ami a bálványokba vetett hitre vezetett. A Jahve iránti hűség kifejezése lett az egyszerűbb, régi viselet. A külföldről terjedő luxust már Ézsaiás is kárhoztatta a júdeai nők elleni prófétai üzenetében, ami a korabeli fényűző öltözködés kis enciklopédiája (Ésa 3:16–24). De az idegen divat terjedése azt is jelentette, hogy a törvényben előírt istentiszteleti viseletet elhagyták (4Móz 15:37–41). Ezzel az igaz hittől való eltávolodásukat fejezték ki.

A másik különös ok, amiért Isten ítélete sújtotta Júdát, hogy „átugrálnak a küszöbön”. Ennek a kifejezésnek a pontos jelentése sok vitára adott okot a könyv magyarázói között. Több jeles írásmagyarázó szerint (Edward, C. F. Keil, F. Delitsch) ez a kép azt jelenti, hogy erőszakos módon behatolni valakinek a házába, kirabolni a másikat. Így csupán a királyi udvar és az előkelők aljas, képmutató kizsákmányolására utalna vele a próféta. De a figyelmes olvasó e kép mögött egy babonás szokást figyelhet meg. A héber mifittán szó küszöböt, az ajtókeret alsó részét, vagy tágabb értelemben a ház ajtaját, bejáratát jelentette. Ez az akkádban putu szónak felel meg, és L. Koehler–W. Baumgartner nagytekintélyű szótára szerint eredetileg a bálványok talpazatát, pódiumát jelentette. Csak az Ószövetségben találkozunk vele, és ott legtöbb esetben a templom küszöbét jelenti

Amikor a filiszteusok fogságba viszik a szövetség ládáját és Asdódba, a tengerparti síkságon található öt filiszteus város egyikébe kerül zsákmányul, csoda történik. A ládát Dágón isten szobra mellé helyezték, amivel kifejezésre juttatták, hogy Jahve, az ő istenük alá rendeltetett. „Amikor az asdódiak másnap fölkeltek, Dágón arccal a földön feküdt az Úr ládája előtt. Akkor fogták Dágónt és visszatették a helyére. Amikor másnap reggel fölkeltek, Dágón arccal a földön feküdt az Úr ládája előtt és Dágón feje, meg a két kezefeje, letörve a küszöbön volt, csak a dereka maradt meg.” (1Sám 5:3–4) Vagyis ez a történet azt jelentette, hogy megfordult a sorrend. A filiszteus istenség borult arcra, ami a legmélyebb meghódolás volt az Úr előtt. A szobor össze is tört, amiben teljes tehetetlensége nyilvánult meg. Sámuel könyvének szerzője ezzel indokolja az ősi szokást. „Ezért nem lépnek Dágón papjai és mindazok, akik Dágón templomában járnak Asdódban, a Dágón küszöbére mind a mai napig.” (1Sám 5:5)

Ősi hiedelem szerint a küszöb az isten vagy a démoni hatalmak lakóhelye. Ezért nem volt szabad rálépni vagy átlépni a templom küszöbét, csak átugrani (héberül: dálag). Ez a szokás az egész közel-keleten ismert, a perzsák is gyakorolták. A palesztinai ásatások során már a honfoglalás előtti időből a küszöb alatt gyakran találtak cserépkorsóban gyermekcsontvázakat. Ezzel az áldozattal akarták a kánaániak birtokba venni a démonoktól azt a földdarabot, ahol a ház felépült (1Kir 16:34). Az idegen szokások gyakorlásával az atyák erkölcsét tagadták meg Zofóniás kortársai.

A küszöbnek ez a tisztelete a bálványimádástól mentesen, a jeruzsálemi templommal kapcsolatban is élt. A vallástörténészek szerint Áron palástján körös-körül azért voltak aranycsengettyűk, mivel a szentély küszöbén az Isten szolgálatára induló főpapra démonok leselkednek, akiket ezeknek az aranycsengettyűknek a csilingelésével lehet elűzni. Ha viszont az Úr megjelenik, akkor a küszöbök is megrendülnek (Ésa 6:4; Ámós 9:1), mert hiszen Ő a démonok felett is úr. Ezért teljesítettek fontos és nagyra becsült szolgálatot az ajtóőrző papok (2Kir 23:4, 25, 18; Jer 35:4), akiknek nemcsak a küszöb őrzése volt a feladata, hanem az adományok begyűjtése is (2Krón 34:9). Ezékiel könyvében újra nagy jelentőséget kap a küszöb.
Jeruzsálem pusztulásáról szóló nevezetes látomásában „Izráel Istenének a dicsősége fölemelkedett a kerúbról, amely fölött volt, a templom küszöbéhez vonult” (Ezék 9:3). Ezzel is jelezvén azt, hogy Isten kivonul templomából és Isten dicsősége most már, csak a küszöbön jelenik meg (Ezék 10:4, 18). Ennek az volt az oka, hogy a királyi palota küszöbe megszentségtelenítette a templom küszöbét (Ezék 43:8). Ezékiel fogságban látott új templomában is jelentős szerepet kap a küszöb, amit külön meg kellett mérnie, hiszen az ókori keleten a kapuk küszöbét mindig kemény kőből készítették olyan szélesre, mint a külső fal vastagsága (Ezék 40:6–7). Faburkolatot kapott (Ezék 41:16). Az új, látomásban látott templom felszentelésénél a küszöbnél kellett imádságot mondani (Ezék 46:2), és a templom küszöbe alól fakadt az a jelképes forrás, ami az áldások hatalmas folyamává dagad. Ez lett az új Jeruzsálem folyamának, az élet vize folyójának az előképe (Ezék 47:1–12; Jóel 4:18; Jel 22:1–2).

Így tehát a küszöb az Ószövetség világában egyetemesen használt képpé lett. Inkulturálódott az igaz istentiszteletben ugyanúgy, mint a vallás története során nagyon sok pogány eredetű szokás (összetett kéz, térdhajtás, karácsonyfa stb.) új tartalmat kapott, és az igaz istentisztelet része lett. Zofóniás a küszöb-átugrálást, mint a pogány szokásokhoz való idomulás jelképét ítéli el. A mögötte meghúzódó hiedelem volt utálatos Isten előtt. Az Úr ítélete következtében Ninive templomainak küszöbét is omladék fogja borítani (Sof 2:14), elveszíti csodásnak hitt varázserejét. Ezért „Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni” (Zsolt 84:11).