„Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral…”(1Tim 5,23).
A qumráni esszénusok 1QS 2,17–21 jelű tekercstöredéke beszámol arról, hogy Jézus előtt mintegy 200 évvel kétféle bort használtak, jajint és tirost. A gyülekezet tagjai nem fogyaszthatták a jajint, vagyis az erjedt változatot, csak a tirost, a mustot, amit értékesebbnek tartottak, „mert az még nem romlott meg”, szemben a borral.
A zsidó rabbik Jézus korában kifejtették, ha valaki megfogadja, hogy tartózkodik a bortól, az külön nem vonatkozik a mustra, de fordítva is igaz, ha valaki a mustra tesz fogadalmat, nyugodtan ihat bort, mert a kettő teljesen elkülönült az ő kultúrájukban.
Az újszövetségi görög nyelvben viszont ezek a kifejezések nem fordulnak elő, így az írók „új borról” vagy „ó borról”, „jó borról” vagy „rossz borról” beszélnek.
Az ókori görögök idejében a víz hiánya miatt nagy kincset jelentett a tiszta szőlő lé. Seneca feljegyzi Róma erkölcsi romlását kifejezve, hogy „még a víznek is változó ára van”. Ifjabb Plinius az egyik írásában arról panaszkodik, hogy „pazarolják a drága édes bort”, ahelyett, hogy a másikat szolgálnák fel. Seneca és Plinius idejében nem volt ritka, hogy a vizet felolvasztott jégből nyerték, amit a libanoni hegyekből szállítottak Rómába, így ez tovább növelte a víz értékét, aminek ára így a tiszta musttal vetekedett. Időnként a víz, máskor pedig a must volt drágább és nehezebben beszerezhető.
Összegezve tehát: Értékében a víz volt a legdrágább, majd a sokkal értéktelenebb ital, a bor következett. Szinte gyógyszerként értékesítették az édes bort, a mustot. Ezért ajánlja Pál ezt Timóteusnak. Semmiképpen sem valószínű, hogy a teljesen értéktelen és könnyen beszerezhető erjedt bort ajánlotta volna, ami soha nem volt vetélytársa a víznek abban az időben.
2017. Január 13.
Ha a Jézus korát bemutató térképet nézegetünk, látjuk, hogy a Genezáreti-tó dél-keleti partjától mélyen elhúzódó területre azt írták: Tízváros vagy Dekapolisz. Vajon honnan ez az elnevezés?