Özvegy vagy? özvegyeknek – akik tudják – és nem özvegyeknek – hogy tudják

Özvegy vagy?

özvegyeknek – akik tudják – és nem özvegyeknek – hogy tudják

Megözvegyültél?

„Hát, drágám, te legalább megélhetted, milyen az, amikor valaki szeret.”- csendben, fáradt mosollyal hallgattad, ahogy tovább fejtegette, hogy másoknak mennyivel rosszabb, és bár akkor is tudtad, hogy igaza volt, amikor integettél neki a végén, és becsuktad utána az ajtót, mégis minden erődre szükséged volt, hogy koncentrálj a vízre, amit a felteszel a tűzhelyre, hogy pontosan állítsd be a mosógép programját, és kimosd mindkettőtök szennyesét (már az utolsó darabok is előkerültek talán), de közben végre el tudd felejteni, amit a legnagyobb jószándékkal mondott az imént – mert nem szeretnél belerúgni a ruhásszekrénybe, háromszor.

Özvegy vagy?

Akkor te is ismered a rémeket. Szinte a semmiből támadnak, és csapatban jönnek, nem is egyedül. Először a fájdalom és a felfoghatatlan hiány réme, aztán a rengeteg újszerű feladat réme, a kettős szerep réme, majd rögtön a nyomában az anyagi bizonytalanság réme. De a legszörnyűbb az összes közül a meggondolatlan szavak, a rosszul zárult viták emlékének réme, beléd is költözne, ha hagynád... Hogy elillannának egyetlen pillantásától is, ha kiderülne, csak ha véletlenül valahogy kiderülne – folyton ez a lehetőség motoszkál benned –, hogy valamiképpen mégis él, és hogy ez az egész nem is igaz.

Özvegy vagy?

Nem akarsz ilyen gyötrelmekkel terhelni másokat, még a többi családtagot is te bátorítod, szívvel-lélekkel próbálod megkímélni őket attól, amit te érzel. Aztán, amikor úgy tűnik, hogy sikerült, már nem is tudod, hogy örülj neki, hogy önzetlen lelki támogatásod ilyen hatékony volt, vagy inkább elkeseredj azon, hogy ők már nem is szorulnak rá annyira. Hát már gyászolni is egyedül maradsz. De aztán mégis megvigasztalod azt, akinek – mégis kiderül – szintén hiányzik. Néha már azt sem tudjátok, ti élők, hogy ki bátorít kit a családban, tapintatosan egyre jobban elrejtve egymás elől a fájdalmatokat, és egymást kímélve, ez mégis működni látszik. Amikor pedig úgy tűnik, végleg kisütött a nap, néha minden összefüggés nélkül a legváratlanabbul egymás nyakába borultok zokogva.

Már ha van kivel.

Özvegy vagy?

Néha különös emberek kerülnek a közeledbe, félig vigasztalók, félig valami mások, nem is mindig érted, miért beszélnek annyit.

Majd amikor megvilágosodsz, elneveted magad, hogy hogyan is jutott eszükbe, hogy felérnek vele – pedig nem is akartak senkivel felérni.

Özvegy vagy?

Egyik nap egy rokonod házában rápillantasz egy képre a falon, amit már vagy százszor láttál, „Jézus és a naini özvegy” – újszerűen hat rád, pedig már sokszor láttad. Soha nem gondoltál Rá úgy, amikor az özvegyekkel vagy a gyászolókkal beszélt, hogy hozzád szólt volna. Hirtelen eszedbe jut valami, hazamész, és otthon kikeresed, amikor az evangéliumok írnak Róla, hogy mit gondolt, mit tett, hogyan beszélt az özvegyekről.

Tizenháromszor.

Aztán amit a gyászolóknak mondott a feltámadásról.

Majd az ablaknál állva szinte mohón adaptálod őket, egyiket a másik után, a saját helyzetedre.

Özvegy vagy?

Évszakok váltakoznak, naptárcsere. Megint megszámolod, hány óra, hány nap, hány hét, hány hónap telt el azóta. Eddig már tizenhárom. Ez a tizenhárom valahonnan ismerős, de most nem jut eszedbe. Pontosan számontartod ezeket a számokat, viszont nem vagy már mohó. Már a Bibliának is engeded, hogy új tájakra vezessen maga, és nem akarod feltétlenül minden szavát a te bajodra érteni. Időnként pedig már azt is észreveszed, hogy a fák, a felhők, a házak színei elkezdték feltölteni szürke sziluettjeiket.

Özvegy vagy?

Talán igen. De már tudatosan. Ha ő maradt a legfontosabb, akkor sem gátol az emléke, hanem segít. A részeddé vált. Beépült. A heg is alig látszik már. Azóta már tovább ágazott az életed, és a legnagyobb örömökben sem jelent éles fájdalmat, hogy nem oszthatod meg vele. De egyet biztosan tudsz: hogy amikor arról olvasol vagy hallasz, amit a Biblia úgy hív: feltámadás, akkor minden korábbinál összehasonlíthatatlanul pontosabb elképzelésed van arról, hogy mi lesz ott az első teendőd! És ez ahányszor eszedbe jut – vízmelegítés közben, mosás közben –, annyiszor mosolyodsz el. Néha nem is rossz özvegynek lenni!

Különleges szükségletűek Facebook-csoportja:
https://www.facebook.com/groups/754717015388888

Csatlakozz Te is!

(A szobor címe Melankólia, Albert György alkotása – Genf, 2012)