Ismeritek ezt a kis versikét? Kislány korunkban mindnyájan beírtuk a barátnőnk emlékkönyvébe és rózsákat rajzoltunk köré. Mire megnőttünk, a gonddal formált gyöngybetűk tartalommal teltek meg. Élettapasztalatainktól függően mosollyal vagy éppen sóhajjal nyugtázzuk, hogy bizony, bizony… így van ez. A Bibliánk elején találunk egy történetet, amikor egy apa feltette a kérdést már ifjúvá serdült gyermekének: „Ki vagy te, fiam?” A fiú áldást akart nyerni, ezért testvérének adva ki magát hazudott kilétéről. Keserves évtizedek következtek ezután, számtalan kemény próbával és nehézséggel, amikor volt ideje elgondolkodni hősünknek arról, volt-e értelme egykori hazugságának. Egy éjszakán ismét alkalma nyílt arra, hogy válaszoljon a kérdésre – ugyanarra, amit édesapja tett fel neki. Birokra kelt valakivel, akiről kiderült, hogy nem emberi lény. Ezúttal úgy döntött, felfedi valódi énjét: „Jákób vagyok, a csaló.” Ekkor kapta meg az igazi áldást. Nem vágyott többé arra, hogy másnak adja ki magát, mint aki.
Mennyire merünk sebezhetőek lenni családunkban, tágabb közösségekben, a jó Isten előtt? Tudom, mindnyájan sok-sok sebet kaptunk már, hiszen megtörtént, hogy bíztunk másokban, de keserűen csalódnunk kellett. Elárultak bennünket. Mégis vallom újra és újra: abban van az áldás, ha önmagunkat adjuk, és bár nagyon bölcsen és körültekintően, mégis igazi önmagunkat mutatjuk; tetteink és szavaink átláthatóak, következetesek, becsületesek és őszinték. Ez a nehezebb út, de így biztosan nem hasonulunk meg önmagunkkal, és tisztán nézhetünk családtagjaink, barátaink, testvéreink szemébe. Az pedig a másik oldal, hogy mekkora kincs lehetünk mások számára, ha tudják rólunk, hogy előttünk nyugodtan lehetnek sebezhetőek és nyíltak, mert sosem áruljuk el a bizalmukat, nálunk biztonságban vannak.
Jézus azt ígéri, boldogok leszünk, ha tiszta a szívünk, mert meglátjuk Őt.
Ha a legszűkebb körünkben kezdjük, máris felragyoghat a fény.
(A fotó Ludnay Zsuzsi munkája.)