 
 Ismeritek ezt a kis versikét? Kislány korunkban mindnyájan beírtuk a barátnőnk emlékkönyvébe és rózsákat rajzoltunk köré. Mire megnőttünk, a gonddal formált gyöngybetűk tartalommal teltek meg. Élettapasztalatainktól függően mosollyal vagy éppen sóhajjal nyugtázzuk, hogy bizony, bizony… így van ez. A Bibliánk elején találunk egy történetet, amikor egy apa feltette a kérdést már ifjúvá serdült gyermekének: „Ki vagy te, fiam?” A fiú áldást akart nyerni, ezért testvérének adva ki magát hazudott kilétéről. Keserves évtizedek következtek ezután, számtalan kemény próbával és nehézséggel, amikor volt ideje elgondolkodni hősünknek arról, volt-e értelme egykori hazugságának. Egy éjszakán ismét alkalma nyílt arra, hogy válaszoljon a kérdésre – ugyanarra, amit édesapja tett fel neki. Birokra kelt valakivel, akiről kiderült, hogy nem emberi lény. Ezúttal úgy döntött, felfedi valódi énjét: „Jákób vagyok, a csaló.” Ekkor kapta meg az igazi áldást. Nem vágyott többé arra, hogy másnak adja ki magát, mint aki.
Mennyire merünk sebezhetőek lenni családunkban, tágabb közösségekben, a jó Isten előtt? Tudom, mindnyájan sok-sok sebet kaptunk már, hiszen megtörtént, hogy bíztunk másokban, de keserűen csalódnunk kellett. Elárultak bennünket. Mégis vallom újra és újra: abban van az áldás, ha önmagunkat adjuk, és bár nagyon bölcsen és körültekintően, mégis igazi önmagunkat mutatjuk; tetteink és szavaink átláthatóak, következetesek, becsületesek és őszinték. Ez a nehezebb út, de így biztosan nem hasonulunk meg önmagunkkal, és tisztán nézhetünk családtagjaink, barátaink, testvéreink szemébe. Az pedig a másik oldal, hogy mekkora kincs lehetünk mások számára, ha tudják rólunk, hogy előttünk nyugodtan lehetnek sebezhetőek és nyíltak, mert sosem áruljuk el a bizalmukat, nálunk biztonságban vannak.
Jézus azt ígéri, boldogok leszünk, ha tiszta a szívünk, mert meglátjuk Őt.
Ha a legszűkebb körünkben kezdjük, máris felragyoghat a fény.
(A fotó Ludnay Zsuzsi munkája.)
2020. Május 29.
Szöveg… Nagyítás... Vetítés... Duma... Halandzsa… Ugye tudnánk folytatni a sort! Milyen meglepően sok szót használunk a verbális szemétre! Szinte észre sem vesszük, ha már nem is figyelünk igazán arra, ami körülöttünk szól. Sokkal inkább elfoglalnak bennünket saját gondolataink, meg az, hogy kitaláljuk, vajon mit is akar az a másik ezekkel a szavakkal elérni...