Mi az erősek…

Mi az erősek…

„Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk…” (Róm 15:1).

„Mi az erősek…”? Az erőt különleges, csodálatra méltó képességnek tartjuk, kevesek kiváltságának, de az ő esetükben is mulandónak. Toldi Miklós karjának erejével tűnt ki, persze megmutatkozott lelki ereje is. Ma lelkes rajongótábora van azoknak, akik hatalmas súlyokat emelnek fel, akár egész kamiont húznak el a fogukkal vagy a hajukkal, újabb meg újabb bravúrokat hajtanak végre.

Pál apostol még Saulként nem a fizikai erejével hívta fel magára a figyelmet, inkább tudásának és ambíciójának erejével. Magasra tűzte a mércét, és lelki, szellemi erőit maximálisan megfeszítve el is érte azokat. Minden erejét latba vetve eredt Krisztus követői után, hogy megállítsa azokat, akiket eretneknek vélt, bízva a maga és az általa támogatott rendszer erejében, amíg Jézus meg nem állította a Damaszkusz felé vezető úton. Ott az erős Saul összetört Jézus előtt, akinek felismerte nagy hatalmát. Céljai, ambíciói, tervei szertefoszlottak, ő maga pedig a leghétköznapibb dolgokban is mások segítségére szorult. A csodált, ígéretes fiatal hirtelen gyengének mutatkozott, ám akkor kezdett felépülni benne Krisztus ereje, és így lett belőle Pál, az apostol.

A Rómában élő hívők közösségéhez szólva mondja, hogy „mi az erősek” – mint akik vele egy csoportba tartoznak. Voltak köztük mindenféle rendű-rangú, életkorú emberek, ráadásul a levele nemcsak nekik szólt, hanem minden Krisztusban hívőnek, így nekünk is. Látjuk magunkban azt az erőt, amit az apostol nekünk tulajdonít? És egymásban?

Pál megértette: nem neki kell a legerősebbnek lennie, mert Krisztusé az igazi erő. Ha Krisztus bennünk él, elmondhatjuk az apostollal: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem” (Gal 2:20). Csakis így lehet az, hogy „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4:13). És egyedül így hordozhatjuk el egymás erőtlenségét.

Azért is szükség van a közösségekre, családi, baráti és gyülekezeti közösségekre, mert ezek egyfajta védőhálót biztosítanak. Felemel, kisegít bennünket a másik, amikor a mi erőnk elfogy, akár fizikai, akár lelki értelemben, máskor pedig mások hagyatkozhatnak a mi erőnkre Krisztusban, hiszen „tartozunk” ezzel.