Te mit kérnél Istentől egy sivatag kellős közepén?

Te mit kérnél Istentől egy sivatag kellős közepén?

„Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld” Zsolt 63:2

Dávid Júda sivatagában tartózkodott 300 emberével, akiknek szükségleteiről gondoskodnia kellett egy olyan helyen, ahol csak kopár sziklák voltak; sem víz, sem élelem, csak rendkívüli hőség nappal és vacogtató hideg éjjel, amikor a király hadserege készen állt arra, hogy lecsapjon rájuk és megsemmisítse őket. Dávidnak egy lehetősége maradt: az ima. És mit kért Istentől imájában? Biztosan össze tudott volna hozni egy hosszú imalistát. Kérhetett volna ételt a katonáinak, vizet a szomjas embereinek. Kérhetett volna védelmet és szabadulást az ellenségtől, de ez a zsoltár egy egyedülálló zsoltár, mert bár a szerző rendkívül kedvezőtlen körülmények között van, de egyetlen olyan kérése sem hangzik el imájában, ami személyes szükségleteivel lenne kapcsolatos.

Ehelyett azt a vágyát fogalmazza meg, hogy elmehessen Isten házába és ott megláthassa Istent, megtapasztalhassa szeretetét. Ilyen körülmények között biztosan jól esett volna neki néhány finom falat, de ő azt mondja, hogy Isten szeretete az ételnél is jobb neki (4. v.). A kéréslista helyett inkább Istent dicsőíti és magasztalja: „téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem” (5.v.).

Nem az étel és a személyes kényelem érdekelte, csak Isten. Istent Önmagáért szerette és rajongott érte, nem pedig azért, hogy kapjon tőle valamit. Bár éhes volt, mégis így imádkozott: „Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és dicsér a szám” (6.v.). Nem a veszélyhelyzettel foglalkozott, hanem Istenről gondolkodott és Őt csodálta: „Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem” (7. v.).

Talán nekünk is lehetnének hosszú imalistáink, felsorolhatnánk Istennek szükségleteinket és kéréseinket, de kövessük Dávid példáját, aki a jobb részt választotta: Istent dicsőítette és csodálta.