Kis gyermekek

Kis gyermekek

„Bizony mondom nektek, ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be az Isten országába” (Máté 18:3)
– mondta egyszer Jézus a tanítványainak.

De mire gondolt egész pontosan? Azok a gyermekek is igazi, hús-vér gyermekek lehettek, akik ott voltak, „apró ördögök, de szentek”*: mit tud kezdeni egy felnőtt egy ilyen felszólítással? Mert az már az első pillanatban is nyilvánvaló volt, hogy nem valamiféle infantilizmust tartott követendő példának. Nikodémus is először egy ehhez hasonló lehetetlenségen értetlenkedett, amikor Jézusra visszakérdezett: „Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é?” (János 3:4)

Az időt, bármennyire is szeretnénk, nem fordíthatjuk vissza. Mégis érezzük: annyi minden rárakódott a lelkünkre születésünk, gyermekkorunk óta – rossz tapasztalatok, rossz élmények, rossz emberek, vagy csak rossz körülmények –, hogy nem tudjuk egykönnyen még felidézni sem azt a nyitottságot és bizalmat, ami a mi saját gyermekkorunkban még mindannyiunkra jellemző volt: hiszen minket is így teremtettek meg, csak saját magunkat nem láthattuk kívülről. Pedig ugyanaz az elbűvölő optimizmus, a szülők és a felnőttek iránti bizalomnak és ráhagyatkozásnak ugyanaz a képessége ott volt bennünk is, csak már nem emlékszünk rá. Talán már az érzéseinket is átírták az emlékeink, és az életünk során – pedig most csak egy teljesen átlagos, problémamentes életre gondolok – felhalmozott nyomasztó tapasztalatok vastag üledékrétegei.

Ez a felszólítás arra utal viszont, hogy ezt fel kell, tehát fel lehet idézni! Igaz, most már másra kell, hogy irányuljon a bizalom: arra a Valakire, aki kezdettől – alkalmasabb hasonlat nem lévén – Apának (Atyának) nevezi magát a számunkra. És az is igaz, hogy segítség nélkül nem tudjuk ezt felidézni: Jézus Nikodémusnak egy olyan láthatatlan, megfoghatatlan segítőre utalt, Akit a szélhez hasonlított. Nem látható, de pontosan lehet érzékelni az irányát, amerre terel.

Ehhez persze mindenkinek ki kell dugnia a fejét a felnőttkorra már igencsak megvastagodott páncélzatából, hogy ezt érzékelni tudja – ami viszont sérülékennyé teszi. De ha mégis vállaljuk a kockázatot, megtaláljuk az egyetlen módot arra, hogy egymásnak is segíthessünk rátalálni-visszatalálni az „igazi” énünkhöz: ahhoz, akinek a lehetőségét már születéskor-gyermekként belénk rejtette a Teremtő.

A képen Alexander Milov alkotása (Magyarország, Vál)
József Attila: Nyolcesztendős lányok

Fénykép:
Molnár Regina, a Kagyló és hátizsák szerzője
https://www.fb.com/kagyloeshatizsak/