Változó földünk

Változó földünk

Az ember, akinek viszonylag rövid élettartam adatott meg, abban a hiszemben él, hogy a Föld felszíne változatlan. A természeti tájakat formáló erők ugyanis általában észrevehetetlenül lassúak. A kontinensek, melyeket a bolygó olvadt belső anyagán úszó kőzetlemezek hordoznak, feltartóztathatatlanul távolodnak egymástól vagy közelednek egymás felé, néhány millimétert haladva évenként. A föld alatti, felfelé ható erők lassú munkája nyomán a tengerfenék hegyekké gyűrődik fel, hogy aztán az erózió magányos sziklacsúcsokká és síkságokká koptassa őket. A nehézkedési erőnek engedelmeskedő víz pedig barlangokat váj és völgyeket mélyít.

A változatlanság képzetét azonban olykor maga a természet töri meg bennünk. Vulkánkitörések nyomán szigetek születhetnek a szemünk láttára - így keletkezett például az izlandi Surtsey -, de ugyanez az erő jól ismert tájakat törölhet le a Föld felszínéről. Ez történt i. sz. 79-ben, amikor a Vezúvból kilövellő vulkáni hamu betemette Pompeji városát.

A természet erői mellett minden emberi törekvés eltörpül - a természt mindannyiszor ámulatba ejt szépségével és hatalmával. A francia Alpok zord jégvilága vagy a Namib-sivatag perzselő homokja szüntelen arra emlékeztet, hogy az ember képtelen megélni a környezeti szélsőségek között. A Szent András-törésvonal fenyegető hasadéka pedig arra a tényre figyelmeztet, hogy a Földet felépítő anyaghoz képest minden emberi alkotás csak ideiglenes...