A teremtéstörténet elemzése

A teremtéstörténet elemzése

A Genezis könyvét a legtöbben nem tartják hiteles iratnak a teremtéstörténettel kapcsolatban. Darwinnal kezdődött el és a modern természettudományokkal folytatódott a Börésít] könyvében való kételkedés. Ma már egyáltalán nem feltűnő, hogy a keresztény teológusok a fejlődéselméletnek valamilyen formáját tanítják. A Hetednapi Adventista Egyház miért tartja fontosnak ezt a bibliai tantételt, és miért tart ki ennyire következetesen mellette, amikor a szakirodalomban ilyen kifejezéseket is találhatunk: „a teremtéshithez való ragaszkodás az egy tudományos prostitúció”?

 1.     A teremtéstörténetről általában

A Genezis 1:1–2:4/a részeiben található az úgynevezett hatnapos teremtéstörténet, amely leírja az élet és a világ keletkezésének útját. A nagy kultúrák, már a bibliai Genezis előtt jóval korábban megfogalmazták a világ és az ember teremtését.

Mit ért a mai teológia teremtés alatt? Isten hat napon keresztül dolgozik – akár egy kézműves –, az embert és a világot a boldogságra teremtette. A föld porából mintázza meg Ádám testét, akiből kiveszi az oldalbordát, és megteremti Évát. Egyszerre és hirtelen bekövetkezett isteni cselekedetet, amely nem fejlődéssel alakult ki.

Figyeljük meg, hogy a Kánon a teremtéssel kezdődik (Gen 1:1–2:4) és az újjáteremtéssel (Jel 21–22 fej.) fejeződik be.

 2.     Irodalmi sajátosságok a teremtéstörténetben

Költészeti értékek
Mielőtt a mai kutató a jelentésre tudna koncentrálni, előtte megjelenik számára az óhéber költészet egyik remekműve, amely a „hangzás és ritmus” formájában érzékelhető. Életre kel a több évezredes holtnak vélt szöveg, és a kutató számára szinte hallhatóvá válnak a héber szavak, mielőtt a fordítás és a kutatás feladatát megvalósítaná. Mózes a szerző, szinte játszik a szavakkal, a parallelizmus által keltett hangeffektusokkal, az ismétlésekkel és az ősi közel-keleti ritmussal, hogy ebben a közegben adja át a teremtés titkát.

A hetes ritmus jelentősége
A ritmusnak a tartalomhoz kell igazodnia, és ezért hét ritmus-forma vonul végig a teremtéstörténeten úgy, hogy hét nap történetét mondja el a szerző. A kulcskifejezések hétszer vagy a hetes számnak természetes többszöröseként fordulnak elő a történetben: „és lett”, „és látá Isten, hogy jó”, „és monda Isten”. A  bará (teremteni) kifejezés is hétszer fordul elő a vizsgált szövegben, Elóhím (Isten) szó pedig harmincötször van megemlítve (5x7=35), míg az árec (föld) kifejezés 21-szer szerepel (3x7=21). A hét nap központi része a negyedik, amikor az égitestek teremtése valósul meg, egyrészt az első naphoz kapcsolódik, és előre mutat az utolsóra, a hetedikre, melyet az égitestek fognak megmutatni az emberek számára. Megfigyelhetünk még néhány érdekességet, a tíz isteni ige közül az ötödik a teremtési parancs. Továbbá az 1–4 napok szavainak számösszege 207, az 5–6 napoké pedig 206 szó. A szavak teljes összege 207+206=413, amely a hetes számnak a természetes többszöröse, vagyis 59x7=413.

Fonetikai hangzás
Az alliteráció és az asszociáció eszközeit használja fel a szent szerző, hogy a leghatásosabban belevésse mondanivalóját az olvasó fülébe. Az első két vers azonos hangzókkal kezdődik, „b” és „r” indítja a mondanivalóját: börésít bará. Utána tovább „játszik” a hangzókkal, mintegy zeneszerző és az „o/ó” és „u/ú” vokálisok nyitánya következik. A (tohú és bohú, azaz: kietlen és puszta), továbbá aO (tehóm és hosek, azaz: mélység és sötétség). Majd a megoldás jön: Isten Lelke lebegett…

A hájá (lenni) igével kapcsolatos megjegyzések
A teremtéstörténetben nagyon gyakran megjelenik ez az ige, ami a magyar lenni igétől kissé eltér, ugyanis nem segédige, hanem teljes értékű kifejező erővel rendelkezik. A hájá ige gyakran szerepel olyan igékkel párhuzamosan, amelyek igei tartalma bizonytalan. Jelentése olyan széles, hogy szinte lehetetlen az összes jelentésárnyalatát felkutatni. Három alapjelentést különböztethetünk meg: a) valamivé válni, b) létezni és c) valamilyen hatást kifejteni.

3.     A teremtéstörténet teológiai polémiája

A teremtéstörténet nem csupán egy esemény mechanikus leírása, hanem az ókori Közel-Kelet kultúrájára való reflexió is egyben. A szerző nagyon is tudatában volt a közel-keleti civilizációk teremtéstörténeteinek tanításaival: mitológiai és kozmogóniai szempontokból, ezért is használ polemikus stílust.

a) A világítótestek

A Nap és a Hold 1,15-ben meg vannak fosztva isteni eredetüktől, ami a közel-keleti kultúrákban totalitárius gondolatként jelentkezett. Mózes, mint a szerző teljesen tudatában volt az egyiptomi felfogásnak, hogy a Nap Aton istenséget jelentette a Nílus-menti kultúrában.

b) A nagy hal

Említést kell tennünk a teremtés szaváról (bará), amely három fontos helyen jelenik meg a Genezis első fejezetében: általánosságban a menny és a Föld előállásánál (1:1), az ember megjelenésénél (1:27) és a nagy hal (Károli fordításban: nagy víziállatok) esetében, ami kissé elgondolkoztatja a mai kutatót. Amennyiben következtetésünk helytálló, úgy azt látjuk, hogy a szerző nagyon kihangsúlyozta, hogy a „nagy hal” nem isten, amint a Sumér-Babilon vagy egyiptomi kultúrában ezt kifejezték, hanem teremtmény, a héberek Istene teremtette. Az ókori kozmogóniák központi alakja volt a „nagy hal”, amelyet istenként tiszteltek és féltek az emberek.

c) Az ősóceán

A Gen 1:2 verse idézi a Gilgames eposzban használt kifejezést, ami az ősóceánra vonatkozott. A héber szövegben az ősóceánt a (töhóm) kifejezés jelenti. A teremtés körülményeinek érzékeltetésére ilyen kifejezések előzik meg az ősóceánt mint: kietlen, puszta, setétség. Nagyon érdekes, hogy a Gen 2:4/b–6 bevezetőjében is megjelenik a víz, de más összefüggésben. Az ősóceán a teremtés után engedelmeskedik Isten parancsának, amikor azt mondja: „Gyűljenek egybe az ég alatt levő vizek egy helyre” (1:9), vagy másutt így fogalmaz: „Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől” (1:20). A Genezis szerzője megláttatja az olvasóval, hogy mindent víz és víz borított be. A sötétség, üresség és kietlenség leple fölött megjelent az Isten Lelke, és a teremtés azonnal kezdetét vette.

d) Semmiből való teremtés

A Genezis könyve nem magyarázza meg a teremtést, nem akarja érthetővé, racionálissá tenni. Nincs istenek vére, nincs harc, mint az egyiptomi és babiloni kozmogóniákban. Nagyon érdekesen fogja fel a héber gondolkodás a semmi fogalmát: ami nélkülözi a realitást és a valóságot, ami nem képes hatást kifejteni a környezetére. Nem könnyű beleélni magunkat az izraelita fogalmi világba, mivel a semmin a káoszt (tóhu) értették, addig az európai kultúrában a káosz egészen reális anyagi létet jelent, amely kiterjedéssel rendelkezik. A semmiből való teremtés az isteni akaraton keresztül valósul meg, és nincs szüksége a teremtéshez semmilyen anyagra.

 4.     A teremtéstörténet teológiai kifejezései

A teremtés Isten első győzelme volt, azonban a történelemben folytatódik az ütközetek sora.

Genealógia a teremtéstörténetben: tólödót
A nemzedék azoknak a közössége, akik egy családból vagy egy fajból származnak. A teremtéstörténetben a 2:4/a így fogalmaz:

„Ez az égnek és a földnek eredete, amikor teremtettek”.

A beszámoló szerint egy nemzetségbe tartozik az ember, a föld és az ég, ugyanis mindegyiket Isten teremtő szándéka hívta elő a semmiből. A nemzetségtáblázatban (tólödót) még minden résztvevő Isten áldásával indulhat el az életbe. Még nincs küzdelem, nincs harc, még nincs a gonosznak közvetlen befolyása a teremtményekre. A bibliai szövegekben a toledótoknak nagy jelentőségük volt, és ókori datálásnak is tekinthetjük ezeket a szövegrészeket.

Este és reggel
Sokan kétségbe vonják a nap (jóm) szó jelentését, és helyette végtelen és nagyon hosszú időtartamot értenek. A Genezis szövege nagyon pontosan fogalmaz ebben az esetben is, azonban a hetedik napnál nem találjuk a szokásos korábbi formulát:

„És lőn este és lőn reggel…”

Néhányan ebből kiindulva azt próbálják bizonyítani, hogy a héber jóm és a mai magyar nap kifejezés között hatalmas eltérések vannak. Anélkül, hogy hosszadalmas és bonyolult exegetikai eljárást kezdenénk, egyszerűen meg kell állapítanunk, hogy a nap bibliai kifejezés teljesen megegyezik a mai nap fogalmával, azaz 24 órás időszakkal. Amennyiben nem napokról lenne szó, hanem korszakokról, akkor ez az elmélet már a negyedik napon összedől, mivel évmilliós fejlődés nem lehetséges nap nélkül.

Miért nincs a szombatnak, a hét hetedik napjának a szokásos befejezése? Mert ez volt az első emberpárnak a teljes napja, már elkezdődött az idő, és ennek része lett az emberi nem. Ádám és Éva volt a bizonysága, hogy ennek a napnak is volt estéje és reggelje. Elkezdődtek azok az ünnepek, amelyekről az 1:14 vers így szól:

„És legyenek meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek”.

A hetedik nap már nem a teremtés része, hanem ennek az emlékünnepe, az isteni pihenés és áldás kezdete. Ezért nem találjuk a megszokott formulát a hét hetedik napjának végén.

            A szó szerinti értelmezés védelmezői azt hangoztatják a 24 órás nappal kapcsolatban, hogy a szöveg nem tartalmaz szimbolikus nyelvre utaló egyetlen jelzést sem.

5. Összefoglalás

A teremtésnek két célja van, az ember és a szombat. Mi ennek az ünnepnek az értelme? A Teremtővel való találkozás védi az embert, hogy ne a munkát tartsa egyetlen célnak ebben az életben, véd bennünket, hogy korlátlanul az uralmunk alá hajtsuk a földet, melyből vétettünk. A sabbat jelentése szervesen összekapcsolódik a teremtéssel, hiszen e nélkül üres jelkép lehetne csupán. Az embernek átadja Isten, amit teremtett, hogy azt a munkát, melyet végez a földön, ne önös érdekből tegye, hanem Istennel töltse, a pihenés és szentség ígéretének áldásával.

A józan és visszafogott bibliai szerző mesterien kidolgozott mondanivalójában és elmélyült Teremtő tiszteletében zárt gondolatrendszert alkotott, amit mi évszázadok óta kritizálunk és bántunk. Egy bizonyos, amikor megértjük a teremtéstörténet isteni üzenetét, megismerjük az eredeti nyelv csodálatos szimfóniáját és mélységét, akkor nem tudom, mit csodáljak benne jobban – a tartalmat vagy a formát!