Az özönvíz előtti világ

Az özönvíz előtti világ

Az özönvíz előtti világ – gonoszsága ellenére – nem a tudatlanság és civilizálatlanság kora volt, ahogy azt gyakran gondolják. Alkalmat adott nagyszerű erkölcsi és értelmi képességek megszerzésére. Kiváló fizikai és szellemi értékek birtokosai voltak az akkori világ lakói, és páratlan lehetőségük nyílt arra, hogy vallási és tudományos ismeretekhez jussanak. Tévedés azt feltételezni, hogy mivel az emberek magas kort éltek meg, értelmileg későn értek. Szellemi képességeik hamar kifejlődtek, és azoknak, akik félték Istent, és akaratával összhangban éltek, tudásuk és bölcsességük élethossziglan fejlődött. Ha korunk egyik-másik hírneves tudósát az özönvíz előtt élt hasonló korú emberek mellé állíthatnánk, a mai ember szellemileg és fizikailag sokkal gyengébbnek tűnne. Amint az emberek kora csökkent, és fizikai erejük alábbhagyott, szellemi teljesítményük is kevesbedett. Ma vannak, akik húsztól ötven évig tanulásra szentelik magukat, és a világ csodálja tudásukat. De milyen korlátozottak ezek az eredmények azoknak az embereknek a tudásához viszonyítva, akiknek a szellemi és fizikai képességei századokon át fejlődtek!

Az igaz, hogy korunk népe élvezheti elődei tudásának áldásait, a kiváló koponyák, akik terveztek, tanultak és írtak, hátrahagyták művüket az utánuk jövőknek. Ami az emberi tudást illeti, még így is sokkal kedvezőbb helyzetben voltak azok a régi időkben élt emberek! Évszázadokon át köztük élt az, akit Isten a maga képére formált; akit Isten tanított meg az anyagi világra vonatkozó mindenféle bölcsességre. Ádám a Teremtőtől tudta meg a teremtés történetét. Tanúja volt kilenc évszázad eseményének, és átadta tudását leszármazottainak. Az özönvíz előtt élő embereknek nem voltak könyveik, írott feljegyzéseik, de nagy fizikai és szellemi képességeik folytán jó volt a memóriájuk. Fel tudták fogni és észben tudták tartani azt, amit hallottak, és torzítás nélkül továbbadni utódaiknak. Évszázadokon át egyidejűleg hét generáció élt a földön. Alkalmuk volt együtt tanácskozni, és mindenki hasznosíthatta a többiek tudását és tapasztalatait.

Azóta sem volt az embernek olyan alkalma Istent művein keresztül megismerni, mint abban a korban. Az egyáltalán nem a vallási sötétség korszaka volt, hanem a világosságé. Az egész világnak alkalma nyílt a tanulásra, és azokat, akik Istent félték, Krisztus és az angyalok is oktatták. Az igazság néma tanújaként Isten kertje velük volt, és századokon át az emberek között is maradt. A Paradicsom keruboktól őrzött kapujában látták Isten dicsőségét, és idejöttek az első istenimádók. Itt állították fel oltárukat, és mutatták be áldozataikat. Idehozta áldozatát Káin és Ábel, és Isten alászállt, hogy találkozzon velük.

A kétkedők nem tagadhatták le, hogy van egy Éden, amíg az ott volt a szemük előtt, a kapuját elzáró őrző angyalokkal. A teremtés rendje, a kert célja, az ember sorsával oly szoros kapcsolatban levő két fa története vitathatatlan tények voltak. Isten létezése és mindenekfölötti hatalma, törvényének kötelező volta olyan igazságok, amelyeket az emberek nem kérdőjelezhettek meg egykönnyen, amíg Ádám közöttük volt.

Az eluralkodó gonoszság ellenére számos szent ember az Istennel való közösség által megjobbultan és nemesbülten úgy élt, mintha a menny társaságában lenne. Nagy koponyák, csodálatos képességekkel megáldott emberek voltak. Nagy és szent küldetésük volt, hogy igaz jellemet alakítsanak ki; hogy a kegyesség leckéit tanítsák nemcsak koruk emberei, de a későbbi nemzedékek számára is. A Szentírás csak néhány kiemelkedő személyiséget említ, de a korszakokon át végig voltak Istennek tanúi, őszinte imádói.

Énokról azt olvassuk, hogy miután hatvanöt évet élt, nemzett egy fiút. Ezután háromszáz évig Istennel járt. Korábbi éveiben is szerette, félte Istent, és megtartotta parancsolatait. Ő volt a szent családfa egyik tagja, az igaz hit megőrzőinek, a megígért mag őseinek egyike. Ádám ajkáról ismerte meg a bukás szomorú történetét, és azt a vigasztaló történetet, amely az ígéretben tükröződő isteni kegyelemről szól. Bízott az eljövendő Megváltóban. Első fia születése után Énok mélyebb tapasztalatokat szerzett; szorosabb közösségbe lépett Istennel. Még jobban felismerte, hogy Isten gyermekének mi a kötelessége és a felelőssége. Amint látta a gyermek szeretetét atyja iránt, az atyai védelembe vetett egyszerű bizalmát; amint érezte elsőszülött fia iránti mélységes, sóvárgó szeretetét, drága leckét tanult meg Isten ember iránti, és Fia odaáldozásában megmutatkozó szeretetéről és arról a bizalomról, amelyet Isten gyermekei mennyei Atyjukba helyezhetnek. Éjjel és nappal arról a végtelen, mérhetetlen szeretetről elmélkedett, amelyet Isten Krisztus által fejezett ki, és lelkének egész melegével vágyott feltárni ezt a szeretetet annak a népnek, amely között élt.