Ne add fel!

Ne add fel!

Ut ameris, amabilis esto. 
Ha azt kívánod, hogy szeressenek, légy szeretetre méltó!
(Ovidius)

Nehéz lépés
Előző lakhelyünkön esett meg a következő velem. Jó keresztényként igyekeztem a szomszédaimmal barátságos kapcsolatot kialakítani. Akik hasonlóan éreznek, hasonló tapasztalatokkal szolgálhatnak: nem mindenki „vevő” ugyanis a barátságos közeledésre.
Az a negyven körüli asszonyka, aki naponta a házunk előtt járt el munkába menet és jövet, úgy tűnt, ezek közé tartozik. Ha éppen kint tartózkodtam az udvaron, és megláttam őt, köszöntem neki. A válasz: semmi. Nyáron költöztünk új helyünkre, lassan azonban ősz lett, majd havaival beköszöntött a tél. A kora reggeli friss havat sepertem a járdán, amikor feltűnt az én nem köszönős szomszédom. Köszönök – és ismét semmi. A hó napközben is szépen esegetett, így, mielőtt szokásos látogatásaimra délután elindultam volna, még egyszer letisztogattam a járdát. Már a kapunál jártam, amikor megláttam, hogy szomszédasszonyom hazafelé tart. „Köszönjek egyáltalán? – gondoltam. – Úgysem fogja viszonozni”. Ekkor – legnagyobb meglepetésemre – a hölgy kimondottan barátságosan köszöntött. Ettől fogva alig-alig lehetett őt megelőzni, néha megállt pár szót is váltani.

Azóta sokszor eszembe jut ez az eset: vajon, ha nem köszönök kitartóan annyiszor „fölöslegesen”, akkor is kialakult volna ez a barátságos légkör? Aligha.

Görcsös arc 
Nem csodálatos, hogy az először csak álmában mosolygó csecsemő az édesanyjától tanulja meg a mosolygást? Már a pár hetes kisbaba is – amint a látása kiélesedik – észreveszi, hogy rámosolyognak, és mint egy kis élő tükör, visszamosolyog.

Kétségtelen, hogy a mosolygás kifejezi egy ember belső állapotát. Amiként a közönyös, fáradt, haragos, irigykedő, féltékeny, sértett vagy gyűlölködő belső világ meglátszik az arcon, ugyanúgy a kiegyensúlyozottság, a békességes, türelmes, el- és befogadó, elnéző, más javát akaró életfelfogás is.

„Milyen emberek társaságában érzitek jól magatokat?” – kérdezte meg egyszer az osztályfőnökünk a középiskolában. Csak úgy záporoztak a válaszok: „rendes, udvarias, nem veszekedős, nem kiabálós, nem uralkodós, nem büszke, nem mérges…”, fél oldalon lehetne felsorolni a még nem igazán kiforrott válaszokat, de a lényeget azt hiszem, mindannyian össze tudnánk foglalni: olyan emberek társaságában jó lenni, akik szeretnek minket.

Van egy ugyanilyen - ha nem nagyobb – horderejű kérdés: „Te melyik kategóriába tartozol?” Mosolyogni – mondják – nem kerül semmibe. Mégis néha egy-egy apró gesztus, mint például a barátságos pillantás megkönnyítheti a velünk kapcsolatba kerülő ember életét. „És érezzék egy kézfogásról rólad, / hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy; / s egy tekintetük elhitesse véled: / - szép dologért élsz – és érdemes élned!” (Váci M.)

…és az ököl
A barátságos arccal történő közeledés kísérője a kézszorítás: „Megérintelek, mert ember vagy, mint én; kezet szorítok veled, mert kéztől-kézig közvetíteném segítőkészségemet, barátságomat, részvétemet, jóindulatomat, sikereid feletti örömömet, - de lehet, hogy pusztán ennyit: számomra veled találkozni öröm” Bory Zsolt négy versszakos kis költeményében olvashatjuk: „ Ha találkoznak ketten valahol, / - lehet-e találkozni szebben? - / kinyitják csöndesen az öklüket, / mutatják, mi van a kezükben. / Nincs semmi. Ámde biztatón süt / a két nyitott tenyér melege. / Van-e itt a földön lakóknak / baráti kézfogásból elege?” A válasz kézenfekvő: dehogy van! Épp, hogy ebből van a legkevesebb.

A kedves Olvasók számára bizonyára ismert egy bibliai jelenet, amelyet csupán pár óra választ el a húsvét, vagyis a pászka ünnepétől. Jézus kicsit késik. Már mind a tizenkét tanítvány együtt van, Őt várják, de a hangulat meglehetősen nyomott. Keleti szokás szerint ugyanis a lakásba történő belépéskor illik lábat mosni, ezt a műveletet idegen helyen azonban a szolga végzi. De az a szolga nem jön. Így aztán mindenki leül – mosatlan lábbal. Egyik sem érzi magáról, hogy neki kellene kezdeményezni oly módon, hogy megmosná a mellette ülő lábát. Még mit nem?! Ettől fogva mindenki lenézné talán! „Vagyok én is olyan, mint a többi! Miért pont én alázkodjak meg?” Ekkor belép a Mindenség Ura, és megmossa a tanítványok lábait.

Köszönés, köszöntés: mennyivel kisebb horderejű kérdés a lábat mosó szolga alantas munkájánál! Mégis hányan gondolják, gondoljuk: „Köszönjön ő, sokkal fiatalabb; sokkal később került ide; ő csak olyan munkát végez, én viszont ezzel szemben ...; meg, akinek ilyen a múltja, családja, nemzetisége…” Akkor ki lesz hát, aki az ember-ember kapcsolatokat építi?

És ami csak később derül ki
Kanyarodjunk vissza szomszédasszonyom történetéhez! Néhány beszélgetés után – miután oldottabban mert nyilatkozni – elmesélte sok gonddal terhelt életét. Férje elvesztését, gyerekei problémáit, kis fizetéséből adódó nehézségeit. Bizony, az emberek többségét megterheli a jelenvaló élet. Elfásulnak. A kéreg alatt mégiscsak ott izzik a vágy a barátságos légkörre. Éppen ezért mindenkit biztatni tudok: „Ne add fel, Barátom! Előfordul, hogy a sikertelenség letör, kedvetlenné tesz. Lesz mégis eredmény, sőt ott is lehet, ahol már-már lemondasz róla. Milyen világban akarsz élni? Mutasd meg a saját tetteiddel: A világ legyen ilyen: barátságos, befogadó, udvarias, szivélyes, jósággal és irgalommal – azaz összefoglalva – szeretettel telített.”

Apróságnak tűnik, mégis a kezdet ez : „Nincs szebb, mint egy örömteljes köszöntés!” (Rotterdami Erasmus)