A küszöb

A küszöb

Tanuljunk együtt…, Szerző:Prof. Dr. Szigeti Jenő - február 06. 333

Már az ószövetségi időkben is voltak babonák. Ennek a nyoma a Bibliában is fennmaradt. Zofóniás próféta, Kr. e. 639 után, amikor „az Úr igéje szólt” hozzá, így hirdetett ítéletet: „Megbüntetem a főurakat, a királyfiakat és mindazokat, akik idegen ruhába öltözködnek. Azon a napon megbüntetem mindazokat, akik átugrálnak a küszöbön, akik megtöltik uralkodójuk palotáját erőszakkal és csalással” (Sof 1:8–9).
Az ítélet jogos, hiszen Jeruzsálem és a királyi család erkölcsei mélyre süllyedtek a próféta korában. A több mint fél évszázadon át a trónon ülő Manassé (696–641) uralmát úgy próbálta biztosítani, hogy nemcsak rendszeresen fizetett adót az asszíroknak, hanem meghonosította a mezopotámiai csillagistenek tiszteletét, bevezette a gyermekáldozatokat, ő is feláldozta fiát. Felújította az ősi magaslati szentélyeket, és pogány áldozati oltárokat állított fel a templomban (2Kir 21:1–9; 2Krón 33:1–9).
A próféták hiába figyelmeztették (2Kir 22:10–15; 2Krón 33:10), válaszul a prófétákat is üldözni kezdte. „Nagyon sok ártatlan vért is ontott, amivel megtöltötte Jeruzsálemet egyik végétől a másikig, azon a vétkén kívül, amellyel vétekbe vitte Júdát, olyat téve, amit rossznak lát az Úr (2Kir 21:16). A júdaista tradíció szerint Ézsaiás prófétát is ő ölette meg. A próféták harcoltak ugyanis a tiszta hitért, a régi hagyományok megőrzéséért. A papok hamarabb behódoltak ennek az idegen szellemnek. A templomban oltárokat építettek a csillagisteneknek, pogány istenszobrokat állítottak. A Jahve hit egyre jobban összekeveredett a pogánysággal. Utóda Ámon is „azt tette, amit rossznak lát az Úr, ahogyan tette apja, Manassé” (2Kir 21:20). Ez a sötét korszak a babonák melegágya volt Jeruzsálemben. A prófétai szó nem sokat ért. Zofóniás neve azt jelenti „az Úr elrejt”. A próféta is egy lehetett az „igazhitű” ellenállók közül, aki rejtőzködve túlélte a nehéz üldözéseket (2Kir 21:9, 16; Jer 2:30).

Amikor ez a prófécia született, már más szelek fújtak. Kr. e. 639-ben a még csak nyolcéves Jósiás lépett a trónra a hűségesek segítségével, és „még ifjú korában kezdte keresni őseinek, Dávidnak az Istenét” (2Krón 34:3). A döntő áttörés, az Úr házának megtisztítása a pogány bálványoktól csak később, Kr. e. 622-ben történt meg. Zofóniás könyve még a nagy reform előtt született. Az „Úr napjának”, ítéletének előjelei már látszottak. Asszíriába északról, a mai Dél-Oroszország területéről betörtek a szkíták, és Kr. e. 627 körül rabló hadjáratot indítottak a Földközi-tenger partja mentén, egészen Egyiptomig. Csak Psammetichosz fáraónak (663–609) sikerült megállítani őket. Mivel Júda hegyvidéken feküdt, ez a lovas rabló hadjárat közvetlenül nem érintette, annál inkább a síkságon letelepedett filiszteusokat. A szkíták pusztították el Askelont és Asdódot. Ez az esemény Zofóniás jövendölésében is megjelenik (2:4–7).

Isten üzenete gondolkodásra, megtérésre hív: „Csend legyen az én Uram, az Úr előtt! Mert közel van az Úr napja, amikor áldozatot rendez az Úr, és megszenteli azokat, akiket meghívott” (1:7). Ehhez viszont le kell vetni az idegen szokásokat, a pogány istentisztelet bálványimádását, amikben éppen a királyi udvar és az előkelők járnak elől. Innen terjedt el országszerte a Baál- és az Astarte kultusz, az égitestek tisztelete. Ezt a folyamatot Zofóniás jól ismerhette, hiszen ő is a királyi családból származott. Könyvének bevezetője szerint szépapja Hizkijja, vagyis Ezékiás király (Kr. e. 716–687) volt.
Valószínűleg tudhatott az ifjú király-gyerek istenfélő neveltetéséről, mert ítéletes próféciájában csak a királyi családról és a főurakról beszél. A romlás, az idegen divatok követése innen indult ki. Az udvar már nem a próféták és a szent iratok héber nyelvét beszélte, hanem a nemzetközi arám lett a köznapi társalgás nyelve (2Kir 18:26). Ezt a liberalizálódó hagyományvesztést ítéli meg az Úr ebben a prófétai igében.

Az „idegen ruhákba” öltözés ezt a hagyományvesztést foglalja össze. Az itt használt nákri szó „idegent”, „ismeretlent” vagy „külföldit” jelent, de ezzel jelölték a képmutatást (pl. Példa 2:16), sőt a szőlő vadhajtását is (Jer 2:21). A ruha mindig rangjelző, amolyan „szociális” üzenet. Egy kis nép esetében döntő volt, hogy identitását megőrizze. Az idegen ruházat idegen szokásokat, jelképeket sugall, ami a bálványokba vetett hitre vezetett. A Jahve iránti hűség kifejezése lett az egyszerűbb, régi viselet. A külföldről terjedő luxust már Ézsaiás is kárhoztatta a júdeai nők elleni prófétai üzenetében, ami a korabeli fényűző öltözködés kis enciklopédiája (Ésa 3:16–24). De az idegen divat terjedése azt is jelentette, hogy a törvényben előírt istentiszteleti viseletet elhagyták (4Móz 15:37–41). Ezzel az igaz hittől való eltávolodásukat fejezték ki.

A másik különös ok, amiért Isten ítélete sújtotta Júdát, hogy „átugrálnak a küszöbön”. Ennek a kifejezésnek a pontos jelentése sok vitára adott okot a könyv magyarázói között. Több jeles írásmagyarázó szerint (Edward, C. F. Keil, F. Delitsch) ez a kép azt jelenti, hogy erőszakos módon behatolni valakinek a házába, kirabolni a másikat. Így csupán a királyi udvar és az előkelők aljas, képmutató kizsákmányolására utalna vele a próféta. De a figyelmes olvasó e kép mögött egy babonás szokást figyelhet meg. A héber mifittán szó küszöböt, az ajtókeret alsó részét, vagy tágabb értelemben a ház ajtaját, bejáratát jelentette. Ez az akkádban putu szónak felel meg, és L. Koehler–W. Baumgartner nagytekintélyű szótára szerint eredetileg a bálványok talpazatát, pódiumát jelentette. Csak az Ószövetségben találkozunk vele, és ott legtöbb esetben a templom küszöbét jelenti

Amikor a filiszteusok fogságba viszik a szövetség ládáját és Asdódba, a tengerparti síkságon található öt filiszteus város egyikébe kerül zsákmányul, csoda történik. A ládát Dágón isten szobra mellé helyezték, amivel kifejezésre juttatták, hogy Jahve, az ő istenük alá rendeltetett. „Amikor az asdódiak másnap fölkeltek, Dágón arccal a földön feküdt az Úr ládája előtt. Akkor fogták Dágónt és visszatették a helyére. Amikor másnap reggel fölkeltek, Dágón arccal a földön feküdt az Úr ládája előtt és Dágón feje, meg a két kezefeje, letörve a küszöbön volt, csak a dereka maradt meg.” (1Sám 5:3–4) Vagyis ez a történet azt jelentette, hogy megfordult a sorrend. A filiszteus istenség borult arcra, ami a legmélyebb meghódolás volt az Úr előtt. A szobor össze is tört, amiben teljes tehetetlensége nyilvánult meg. Sámuel könyvének szerzője ezzel indokolja az ősi szokást. „Ezért nem lépnek Dágón papjai és mindazok, akik Dágón templomában járnak Asdódban, a Dágón küszöbére mind a mai napig.” (1Sám 5:5)

Ősi hiedelem szerint a küszöb az isten vagy a démoni hatalmak lakóhelye. Ezért nem volt szabad rálépni vagy átlépni a templom küszöbét, csak átugrani (héberül: dálag). Ez a szokás az egész közel-keleten ismert, a perzsák is gyakorolták. A palesztinai ásatások során már a honfoglalás előtti időből a küszöb alatt gyakran találtak cserépkorsóban gyermekcsontvázakat. Ezzel az áldozattal akarták a kánaániak birtokba venni a démonoktól azt a földdarabot, ahol a ház felépült (1Kir 16:34). Az idegen szokások gyakorlásával az atyák erkölcsét tagadták meg Zofóniás kortársai.

A küszöbnek ez a tisztelete a bálványimádástól mentesen, a jeruzsálemi templommal kapcsolatban is élt. A vallástörténészek szerint Áron palástján körös-körül azért voltak aranycsengettyűk, mivel a szentély küszöbén az Isten szolgálatára induló főpapra démonok leselkednek, akiket ezeknek az aranycsengettyűknek a csilingelésével lehet elűzni. Ha viszont az Úr megjelenik, akkor a küszöbök is megrendülnek (Ésa 6:4; Ámós 9:1), mert hiszen Ő a démonok felett is úr. Ezért teljesítettek fontos és nagyra becsült szolgálatot az ajtóőrző papok (2Kir 23:4, 25, 18; Jer 35:4), akiknek nemcsak a küszöb őrzése volt a feladata, hanem az adományok begyűjtése is (2Krón 34:9). Ezékiel könyvében újra nagy jelentőséget kap a küszöb.
Jeruzsálem pusztulásáról szóló nevezetes látomásában „Izráel Istenének a dicsősége fölemelkedett a kerúbról, amely fölött volt, a templom küszöbéhez vonult” (Ezék 9:3). Ezzel is jelezvén azt, hogy Isten kivonul templomából és Isten dicsősége most már, csak a küszöbön jelenik meg (Ezék 10:4, 18). Ennek az volt az oka, hogy a királyi palota küszöbe megszentségtelenítette a templom küszöbét (Ezék 43:8). Ezékiel fogságban látott új templomában is jelentős szerepet kap a küszöb, amit külön meg kellett mérnie, hiszen az ókori keleten a kapuk küszöbét mindig kemény kőből készítették olyan szélesre, mint a külső fal vastagsága (Ezék 40:6–7). Faburkolatot kapott (Ezék 41:16). Az új, látomásban látott templom felszentelésénél a küszöbnél kellett imádságot mondani (Ezék 46:2), és a templom küszöbe alól fakadt az a jelképes forrás, ami az áldások hatalmas folyamává dagad. Ez lett az új Jeruzsálem folyamának, az élet vize folyójának az előképe (Ezék 47:1–12; Jóel 4:18; Jel 22:1–2).

Így tehát a küszöb az Ószövetség világában egyetemesen használt képpé lett. Inkulturálódott az igaz istentiszteletben ugyanúgy, mint a vallás története során nagyon sok pogány eredetű szokás (összetett kéz, térdhajtás, karácsonyfa stb.) új tartalmat kapott, és az igaz istentisztelet része lett. Zofóniás a küszöb-átugrálást, mint a pogány szokásokhoz való idomulás jelképét ítéli el. A mögötte meghúzódó hiedelem volt utálatos Isten előtt. Az Úr ítélete következtében Ninive templomainak küszöbét is omladék fogja borítani (Sof 2:14), elveszíti csodásnak hitt varázserejét. Ezért „Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni” (Zsolt 84:11). 


 
küszöb érdekesség bálványimádás tisztelet lopás Istentisztelet ítélet pogány hagyomány hiedelem behatoló ószövetség babona
Tanuljunk együtt…

Hol van Isten, amikor minket fájdalom ér?

2016. december 01.

Pusztító természeti katasztrófák, váratlan terrorcselekmények, találomra elkövetett erőszakos tettek és értelmetlen gyilkosságok láttán zavarba ejtő kérdések kavarognak bennünk.

Soha ne add fel!
január 02.
A bibliai bíbor
február 09.

Aktuális programok