Hogyan képzelte el a világot a bibliai kor embere?

Hogyan képzelte el a világot a bibliai kor embere?

A Biblia nem természettudományos kézikönyv, ezért az ókori világkép tudományos leírását hiába keressük benne. Viszont mivel nem elvont tanításokat, hanem az ember életében, sorsában megjelenő isteni igazságokat írja le, ezért sok adatot találunk arról, hogy az ókori keleti ember hogyan képzelte el a világot.

Nem tudott még távoli földrészekről, nem ismerte a kontinensek világát vagy a világűr fogalmát. A bibliai ember számára a világ délen a Perzsa-öböltől keletre lévő hegyektől a Nílusig, északon pedig a Kaspi-tótól a görög szigetekig terjedt, vagyis hossza kelet-nyugat irányban kb. 2400 km, észak-dél irányban Dél-Arábiát is beleszámítva, ugyanennyi. Ez a terület alig több mint Európa fele, de ennek egy részét tenger borította. Az Ószövetségben lejátszódó események ezen a kis területen történnek. Ami ezen kívül van, az kívül esik a Biblia látókörén.

Háromemeletes világ

Az ókori ember háromemeletesnek látta a világot. A föld fölé az égboltozat borul, ami a fenti vizeket elválasztja a lentiektől, a föld alatt pedig a Seol, az alvilág található. A föld, amiből az ember vétetett (1Móz 3:19), sok mindenre használható. Lehetett belőle edényt formálni, de oltárt is készíteni. A meggyógyult Naámán is ezért vihetett haza annyi földet, amennyit egy pár öszvér elbír (2Kir 5:17). A növényekkel borított föld felszínén él az ember, meg az állat. Ez az emberi élet színtere. Ezért az Ószövetségben a „földön lenni” kifejezés azt jelentette, hogy élni (2Móz 10:6; 20:10; 33:16; 5Móz 4:40; 1Sám 20:31). Ezért az „egész föld” kifejezés az emberiséget jelenti, a lakott földet, ahol életünk történik, megvalósul.

Növények a pusztában

A föld legértékesebb része a megművelhető talaj, a kultúrföld, szemben a megművelhetetlen szteppével, sivataggal. Az ószövetségi ember pusztának (héberül: midbár) mondta a sztyeppe-szerű területet, ahol évente 200 mm-nél kevesebb csapadék hullott. Itt a talajnak kevesebb, mint a felét borította növényzet. Palesztinában ezt a sivatagos tájat nem homok, hanem sós agyag, kovakő borította, néhány helyen a sanyarú körülményeket jól tűrő törpebozótot találunk. Van itt egy vékony humuszréteg, amin eső hiányában a hajnali harmat éltet néhány növényt. Ilyen lehetett a Mózes által látott égő, tüskés csipkebokor, ami lehetett rózsa is, hiszen ma is találunk a Sínai-félszigeten egy ilyen rózsafajtát. Más vélemény szerint ez a növény szenna-bokor lehetett, ami egy méterre is megnő, szárnyalt levelei sűrűn borítják ágait és nagy, sárga virága a felső levelek között fejlődik ki. A másik nevezetes pusztai bokor a rekettyebokor, amely Szíria és Arábia pusztáiban ma is megtalálható. Ez két-három méterre is megnő, sok levele van. Virága hófehér, bíbor csíkozással, amely mandula illatú. Jézábel elől futva ilyen bokor alatt pihent meg Illés (1Kir 19:4-5). Gyökere kitűnő tüzelőanyag, ebből készítették az ókorban a legjobb faszenet (Zsolt 120:4). Ínséges időben a keserű és pudvás gyökerekből kenyeret is készítettek (Jób 30:4).

Lidérces hely

A letelepedett városlakók számára a puszta veszélyes hely volt, tele démonokkal, félelmes pusztai állatokkal, skorpiókkal, kígyókkal, gyíkokkal, baglyokkal és sakálokkal. Itt élt a strucc is, ami napjainkra már csaknem kihalt. Hangjuk hasonlított az emberek jajgatásához (Mik 1: 8). Közmondásos volt – mint ma az araboknál – a strucc ostobasága és kegyetlensége (Jób 39: 13-18; JerSir 4:3). A hiénát is félelmes pusztalakónak tartották. Erős testalkatú, félelemesen erős harapású állat volt, de szerencsére félénk. A puszta lakói közül a legijesztőbbek a démonok (Zsolt 106:37; Ésa 13:21). Ezek talán más népek degradált istenei, vagy a környező népek hiedelméből átvett természetfeletti lények, azt nem lehet a rendelkezésünkre álló kevés adatból megállapítani.

Lakás és menedék

A hegyektől tagolt Palesztina földjén különös szerepük volt a barlangoknak, amelyeket a régészeti leletek tanúsága szerint a legkorábbi időktől használtak. Különösen Názáret környékén, a Kármel hegyén, Júda pusztájában találunk ilyen menedékbarlangokat, amelyeket sokszor mesterségesen is továbbépítettek. Megnagyobbították, csatornát ástak bele a víz elvezetésére, tárolásra használható üregeket mélyítettek falába. Tűzhelyeket alakítottak ki benne, lyukakat vágtak a világító mécseseknek. Nemcsak lakásnak használták, hanem istállónak, ciszternának, raktárnak is. Ez lett ősidőktől fogva a temetkezés helye is. Ha ellenség jött, ide menekültek (Józs 10:16; Bir 6:2; 1Sám 13:6, 22:1; 1Kir 18:4; 1Krón 11:15; Zsolt 57:1). Békésebb időben a törvényen kívül élő rablók, tolvajok rejtekhelyéül szolgált.

A megművelhető föld ritka kincs volt, amit Isten ajándékozott az embernek. A tulajdonjogot fenntartotta magának, csak a haszonélvezetet osztotta meg az emberrel. Ezt a területet folyók, és az Isten küldte eső öntözte, de az embernek kellett megművelnie. Isten teremtői rendjének kellett uralkodni rajta, mert tönkretevése az Ő tulajdonjogát sértette. Az Ő számonkérése elől nem lehetett a pusztába menekülni.