Jeruzsálem, a jebuzeusok városa



Történelem, Szerző: Gerhard Kroll - 2020. Február 05. 2308

Jeruzsálem, a jebuzeusok városa

Ezekiel a próféták képszerű nyelvén így vázolja a város családfáját: "Az Úr szózatot intézett hozzám: Emberfia, tárd föl Jeruzsálem előtt iszonyatos vétkeit. Így beszélj: Ezt üzeni az Úr, az Isten, Jeruzsálemnek: Származásod és születésed szerint Kánaán földjéről való vagy, apád amorita, anyád hetita volt" (16,1-3).

Ezek a nevek arra utalnak, hogy még a késői korokban is emlékeztek a város eredetére. Az amoritákkal, heteusokkal és kananeusokkal együtt a horiták, hikszoszok, egyiptomiak és jebuzeusok voltak a lakói annak a kis hegynek, amelyből Dávid városa lett.

Palesztina a korai bronzkorban (a Kr. e. 3. évezredben) egy sémi népnek volt az otthona. Jól megépített városokban laktak, kis városállamokat alkottak, mindegyiknek megvolt a mezőgazdasági területe, s esetleg néhány falu is tartozott hozzájuk.
Jeruzsálem ősi telephelyéül már a Kr. e. 3. évezredben meg lehetett jelölni a délkeleti hegyen egy részt.

A Kr. e. második évezred fordulóján (2000-1800) olyan népek nyomultak Közel-Keletre, amelyek nyugat-sémi dialektust beszéltek. Ők azok, akiket a Biblia amoritáknak nevez. Mezopotámia lakói nevezték őket "amurru"-nak. Országokat és városokat igáztak le, s ők alapították az első babiloni dinasztiát. Az ősi Jerikóban üszkös maradványok hirdetik inváziójukat. Jeruzsálem történetéből név szerint említik az amoritákat, ami arra utal, hogy betörésük emlékezetes maradt. A korai és középső bronzkor fordulójáról megmaradt sírok, amelyeket 1965-ben tártak fel az Olajfák hegyének délkeleti nyúlványain, azt igazolják, hogy valószínűleg már az amorita törzsek előtt nomád életmódot folytató nép lakott ezen a környéken.

2100-1800 között, a középső bronzkor első felében Egyiptomban a Középső Birodalom fáraói uralkodtak. Birodalmuk határai dél felé a Nílus völgyében Abu Szimbeltől egészen a második kataraktáig, nyugat felé Líbiáig, kelet és észak felé pedig Palesztina jelentős részéig terjedtek. Egyiptom hatását számtalan régészeti lelőhely bizonyítja Palesztinában. Ennek az amorita népvándorlásnak a nyomását tehát Palesztina közvetítésével a fáraók is érezték. Ha egy Egyiptomhoz tartozó terület fejedelme fellázadt, száműzték. Rituális szertartása is volt a száműzésnek: egy cserépedényre felírták a "felkelő" nevét, aztán összetörték. Egy Thébában talált agyagkorsó kiegészített felirata így hangzik: "Jeruzsálem Eqam nevű uralkodója és minden alattvalója; és Jeruzsálem Ssam nevű uralkodója és minden alattvalója, minden jeruzsálemi ember... akik fellázadnak, összeesküvést szőnek, harcolni akarnak, lázadást terveznek a földön: Meg kell halniuk!"

A cserépedény, amelyre fekete tintával, hieroglifákkal felírták Jeruzsálem nevét, 15 cm átmérőjű lapos csésze lehetett. A szöveget a külsején kezdték írni, és a belső részén fejezték be. A felirat nyelve és formája a leletet a Középső Birodalom idejére utalja (Kr. e. 2100-1700).

Ez a kis cserépedény volt hosszú időn át az első történeti bizonyíték Jeruzsálem mellett. A képírás jelei szerint a város neve "Ausamem", vagy "Rusalimum". A nyelvészek úgy vélik, hogy a kánaáni "Urusalim" nevet írták át így egyiptomi nyelvre. A Római Egyetem professzora, P. Matthias vezetésével 1964 óta folyt régészeti feltárás Tell-Mardikban, az akkori Eblában. E feltárás eredményei megmutatták, hogy az említett nyelvészeti feltevés mennyire helytálló.

Az Észak-Szíriában, Aleppo és Hama között fekvő Ebla egy olyan birodalom fővárosa volt, amelynek hatalma Kr. e. a 3. évezred második felében a Libanonra, Palesztinára, és dél felé a Sinai-félszigetig terjedt ki. A várost Maramsin akkád király (Kr. e. 2260-2225) pusztította el. 1974-75-ben a feltárás során előkerült a város levéltára, amelynek mintegy 15 000 agyagtáblája Kr. e. 2400-2250 között keletkezett. A rajtuk levő szöveg sumér nyelvű. G. Pettinato, a feltárást végző tudósok egyike, aki ókori keleti nyelvészettel foglalkozott, néhány tábla megfejtése után egy addig ismeretlen, észak-sémi nyelvet fedezett föl. Ezt az új nyelvet ő nevezte el "eblaiti", vagy "ókánaáni" nyelvnek. Az agyagtáblákon felsorolt palesztinai városok között (mint Házor, Megiddo, Lakis, Gáza) szerepel Urusalim is. A név első tagja, az "uru", a városalapítás tényét jelzi.
Eszerint a Jeruzsálem név azt jelenti: "Salem isten alapítása". A Salem valószínűleg Salman vagy Salimon amorita istenség neve, s azt jelenti: "üdv". Héberül "salóm"-nak mondják. Ezért Jeruzsálem neve azt jelenti: "Az üdv városa". A kananeusok, akik valamikor a beláthatatlan ősidőkben ezt a nevet adták a városnak, nem is sejthették, hogy az idők teljességében milyen tökéletesen meg fog valósulni az, amit e név jelent.

Az egyiptomi átokszövegből tudjuk, hogy Kr. e. a 19. sz. táján Jeruzsálem két vezér fönnhatósága alatt állt. A város függő viszonyban volt Egyiptommal, s vagy az elszakadástól tartottak, vagy már ki is tört a lázadás, amikor a nevezett szöveget a csészére ráírták.

Miközben Egyiptomban összeomlott a középső birodalom, Mezopotámiában hatalmi harc tört ki, amely Hammurabi uralkodása alatt Bábel győzelmével végződött (1728-1686). Az óbabiloni birodalom kultúrája, szokásai és használati tárgyai a pátriárkák korát is jellemzik. Ábrahámnak nemcsak a szülőföldje volt a "két folyam köze", hanem ő maga és utódai akkor is szoros kapcsolatban maradtak a mezopotámiai rokonsággal, amikor már kitelepültek Kánaán földjére, amint ezt Ábrahám fiainak feleségszerző útja mutatja.

A pátriárkákról szóló elbeszélések szerint az ősatyák sok szent helyen megfordultak: Bétélben, Szikemben, Mamréban, Beér-sebában, de Jeruzsálemben nem jártak. A Genezis csak egy helyen említi a város rövidített nevét (14,18), amikor Ábrahám elvonult "Sálem" városa mellett, hogy Lótot megszabadítsa: "Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a Magasságbeli papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: Áldott legyen Ábrahám a magasságbeli Isten (Él) előtt, aki az eget és a földet teremtette." Nagyonjelentős, hogy a régi Salem nevet Él-lel együtt említi (ez a legnagyobb Isten neve), mert azt jelenti, hogy a vidék lakói, a kananeusok ismerték ezt az Istent. A pátriárkáknak adott kinyilatkoztatásban az a többlet, hogy tudnak Él abszolút főségéről és Kánaán összes istenségeivel szembeni egyedülvalóságáról.

A középső bronzkor második felében (Kr. e. a 18-16. században) Mezopotámiában, Szíriában és Palesztinában újra népvándorlás kezdődött. A birodalom összeomlása egy idegen népcsoportnak, a hikszoszoknak megkönnyítette, hogy meghódítsák, főleg a "termékeny félhold" területét. 1700 és 1580 között hatalmuk alá tartozott Egyiptom egy része, és ők adták az egyiptomi dinasztiák közül a 15. és 16. dinasztiát. A "hikszosz" nem tulajdonnév, hanem rangot jelző egyiptomi kifejezés, amit az idegen uralkodó címeként használtak. Jelentése is ez: "Idegenek uralkodója". Valószínű, hogy a hikszosz nép főleg ÉNy-sémi törzsekből állt, és a legtöbb hikszosz uralkodó Palesztinából és Dél-Szíriából származó kananeus vagy amorita király volt. Legfőbb istenüket Baál-nak, azaz Úrnak hívták. Ezt a nagy népvándorlást természetesen Palesztina földje is megérezte. Valószínű, hogy Ábrahám utódai is ebben az időben telepedtek le Egyiptomban. A hikszoszokkal egyidőben más népek is vándorlásba kezdtek a "termékeny félhold" területén. Közülük a Biblia elsősorban a horitákat emeli ki (Ter 14,6; 36,20; MTörv 2,12), azt a népet, amely úgy tűnik, Örményország hegyeiben volt otthonos.

A hikszoszok uralma rövid ideig tartott, és "egy új király lépett a trónra, aki Józsefet nem ismerte" (Kiv 1,8). A 18. dinasztia első fáraóinak (Kr. e. 1580 táján) sikerült a hikszoszokat egyre inkább háttérbe szorítani. A megiddói csatában (Kr. e. 1479.) III. Tutmoszisz (1490-1436) végleg megtörte uralmukat, és Egyiptom hatalmát Palesztinán és Szírián keresztül egészen az Eufráteszig kiterjesztette.

A fáraók Palesztinában átvették a hikszoszok által kialakított kormányzási formát: a városállamok királyait egyenként vazalussá tették. Jeruzsálem is egy kis városállam volt, amelyre adófizetési kötelezettséget róttak, ennek fejében viszont számíthatott a nagy egyiptomi birodalom védelmére.

Kr. e. a 14. században az egyiptomiak körül újabb veszedelem tűnt fel: a hetiták, Anatólia felől. Szíriában és Libanonban egymást érték a felkelések, melyek megingatták az egyiptomi hatalmat. Most merül fel másodszor Jeruzsálem neve a világtörténelem évkönyveiben. IV. Amenophis, a híres Ehnaton fáraó (1364-1347), akinek feje a Berlini Egyiptomi Múzeumban, egy mészkő domborművön látható, már nem tudta érvényesíteni Közel-Keleten az egyiptomiak hatalmi igényeit. Sok városkirály kivonta magát a vazallusi kötelezettség alól és saját kezébe ragadta a kormányzást. Azok a királyok, akik hűségesek maradtak az egyiptomiakhoz, keserűen panaszkodnak a katonai támogatás elmaradása miatt. El-Amarna (ez volt Ehnaton székhelye) levéltárában hat levél maradt fenn a jeruzsálemi királytól, Abdi-Hibá-tól, aki a kor politikai viszonyairól pontos képet rajzol.

A Kr. e. 13. század elején II. Ramszesz (1290-1224) újabb kísérletet tett arra, hogy Kánaánt és Szíria egy részét a hatalma alá vonja. A döntő ütközet a hetitákkal Kr. e. 1286-ban Kádesnél az egyiptomiak vereségével végződött, de a hosszas háborúzás mindkét felet végleg kimerítette. Így került sor Ramszesz 21. uralkodási évében arra az "örök békeszerződésre", amelynek mind egyiptomi, mind hetita okmánya ránk maradt.

Az erők egész a 12. század elejéig egyensúlyban maradtak, akkor azonban a hetita birodalom összeomlott. A "tengeri emberek", köztük a filiszteusok is, meghódították az országot. A 19. dinasztia alatt az egyiptomi világhatalom is megszűnt és a 12. század közepétől eltűnnek az egyiptomiak Palesztinából, ahol két új várományos jelenik meg, hogy harcoljon a föld birtokáért: a filiszteusok és az izraeliták.

A filiszteusok kétfelől érkeztek: tengeri úton Krétán át (az Ószövetségben Kuftornak hívják) és Kis-Ázsián keresztül, a szárazföld felől. Szétzúzták a hetita birodalmat, majd dél felé vonulva a tengerparton Egyiptomot fenyegették. III. Ramszesz (1184-1153) tengeren és szárazföldön egyaránt szétverte őket, és elzárta előlük a Nílus-delta felé vezető utat. A tengeri nép egy csoportja, akiket az egyiptomi szövegek "prst"-nek mondanak - ők az Ószövetségből ismert filiszteusok -, a júdeai hegyek nyugati vidékén telepedett le. Itt alapították Gáza, Askelón, Asdod, Ekrón és Gát városát.

Körülbelül egy évszázadon át éltek egymás mellett a filiszteusuk és az izraeliták. A filiszteusok a gazdag partvidéken, az izraeliták a szegény hegyvidéki területeken. Nagyon sok jel mutat arra, hogy a bevándorló izraelita törzsek eleinte az erdős, lakatlan vidékeket szállták meg; az erődítményekkel védett síkságokra egyelőre nem tehették be a lábukat. Így maradt Jeruzsálem is a kananeusok kezén: "Jeruzsálemben a jebuzeusok laktak, és Júda fiai nem tudták kiverni őket" (Józs 15,63).
Kr. e. 1080 körül a filiszteusok kísérletet tettek arra, hogy ellenőrzésüket kiterjesszék a hegyvidékre is. 1050-ben megtámadták Sílót, lerombolták a várost, és elrabolták a Szövetség Szekrényét is. Izrael számára ez az elnyomatás ideje volt, de egyben az az időszak is, amely elengedhetetlen egy nemzet egységének kialakulásához. Saul a filiszteusokkal vívott harcok idején, 1030-ban lett az egész nép elismert vezére. A Gilboa-hegyi katasztrófa után, amikor Saul és Jonatán holttestét Bét-Seán falára függesztették trófeaként, a filiszteusok két vazallus királyságot állítottak fel: az egyiket Hebronban Dáviddal, a másikat északon Esbállal. A kettő között feküdt Jeruzsálem, amely Kr. e. 1000 körül még mindig a kananeus jebuziták kezében van. Dávidnak sikerült leráznia a föníciaiak fennhatóságát, és Esbál halála után újra fölállította Saul egységes királyságát.

Amikor Dávid az északi részek és Júda királya lett, fontosnak tartotta, hogy semleges fővárosa legyen. Ha Hebronban marad, az északi izraeliták szemére vethetik, hogy Júdának kedvez. Ha egy északi várost választ fővárosául, ugyanezt a vádat fordítva szegezhetik ellene. Ezért Dávid úgy határozott, meghódítja azt a várost, amely az északi és déli országrész határán fekszik, és egyetlen törzs birtokához sem tartozik. Ez a város a jebuzeusuk által lakott Jeruzsálem volt. A középső hegyvidéken feküdt annak a főútvonalnak közelében, amely északról dél felé vágott át a hegyeken. Akinek Jeruzsálem a birtokában van, az ezt az útvonalat is ellenőrzése alatt tartja. A honfoglaláskor a benjaminiták törzsi birtoka lett volna Jeruzsálem, de a jebuziták erődítményét nem tudták meghódítani. Ez az idegen birtok két évszázadon át tartani tudta magát Izraellel szemben az ország közepén.

Hol volt Jeruzsálemen belül ez a jebuzita erődítmény? Palesztina kutatása során kevés annyira bonyolult probléma mutatkozott, mint Jeruzsálem várostörténete. A hely teljesen lakott, s ez különösen megnehezítette az ásatásokat. A régi Jeruzsálem jelentős része a mai, falakkal körülvett város alatt fekszik, és az a hatalmas törmelékmennyiség, melyet részben emberi kezek, részben a természet erői - a szél, az erózió, a víz és az időjárás - halmoztak fel, jelentősen megváltoztatta.

A régi Dávid-várost csak a 19. század végéig keresték a város délnyugati dombján, amely feltételezésnek Josephus adatai adták a támpontot. Az ásatások és a délkeleti domb keleti nyúlványának a Kidron-völgyben lévő forrásai ellenben az Ofelt hozták előtérbe.

A mészhabarcs feltalálása előtt a sziklába vágott víztárolók fala igazában nem szigetelt tökéletesen. Csak a 2. évezred vége felé sikerült tökéletesen vízzáró szigetelést adni mészhabarccsal a ciszternának. Ez tette lehetővé, hogy olyan vidéken, ahol több éven át is elmaradhat az esőzés, egészen a tárolt vízre hagyatkozhassanak. A nagyobb települések területén kellett lennie egy bővízű forrásnak; a régi város közelében pedig nem volt másutt forrás, csak a Kidron völgyében. Az Ószövetségi Szentírás két forrást említ: a Gihon- és a Rogel-forrást. A Gihon az a forrás, amelyet ma lépcsőkön lehet megközelíteni (Ain-Umm-ed-Deradzs). A keresztények Szűz Mária forrásának hívják. A Rogel-forrás 600 méterrel délebbre fakad, pontosan ott, ahol a Kidron völgye és a Géhinnom-völgy találkozik.

Háborús időkben azonban nehéz lehetett ezt az utóbbit megközelíteni és a hozzá vezető utat biztonságban tartani. Ezért a város számára az egyetlen biztonságos vízforrás a Gihon maradt. A délkeleti dombon ennek közelében kellett lennie az ősi kananeus településnek.

Már 1867-ben Ch. Warren, aki a forráshoz vezető legrégibb aknajáratot megtalálta (vö. 86. kép 148-149. o.), majd később R. A. Macalister (1923-25), ásatásaik közben egy olyan falba ütköztek, amely a templomtér délkeleti sarkától, az úgynevezett templompárkánytól a hegy gerince felé húzódott. Kb. 300 méternyire dél felé, a keleti lejtő külső peremén, a forrás felett, Macalister további figyelemre méltó fal- és torony-maradványokat talált meg. Századunk első évtizedeiben még nem voltak olyan módszerek, amelyekkel régészeti leletek korát pontosan meg lehetett volna határozni. Mivel pedig a kananeusok már a bronzkorban fallal kerítették be a várost, és azt a városfalat a Szentírás tanúsága szerint (2Sám 5,9) Dávid megerősítette, ezt a megtalált falat a toronnyal együtt nekik tulajdonították. Azóta a kananeusok fala és Dávid tornya az ősi Jeruzsálem legrégibb nyomainak számít.

1927-ben kezdte ásatásait J. M. Crowfoot a domb nyugati lejtőjén, pontosan a Gihon-forrással szemben. Az ásatás vezetőjének nagy szerencséje volt: a mindössze 36 x 40 méteres területen megtalált egy 3,5 m széles városkaput, melyet két oldalról nyolc méter vastag tornyok védtek. Gondos vizsgálatok során Crowfoot arra a következtetésre jutott, hogy ez a legrégibb kapuépítmény a bronzkorból, vagy a korai vaskorszakból való (Kr. e. a 12. századból), tehát a jebuzitáké volt. Ezek szerint Dávid városának itt volt a nyugati kapuja (l. a 81. képet a 139., és a 95. képet a 163. oldalon).

Ezen ásatási eredmények szerint az ősi város mindössze 70 m széles volt, ami még egy Kr. e. a 2. évezredben épített városnak is kevéske kiterjedést biztosít. Ehhez a nyugtalanítóan szűk mérethez egy másik, még nagyobb nehézség is társult: a Gihon-forráshoz vezető aknalejárat felszíni nyílása a Kidron völgyében 27 méternyi távolságban van a kananeus faltól, mégpedig a feltételezett város területén kívül! Ez azt jelenti, hogy háború esetén a forrás megközelíthetetlenné vált a városlakók számára. Másrészt viszont mégiscsak a falakon kívül kellett lennie ennek az aknalejáratnak, különben Dávid katonáinak nem sikerült volna a földalatti járaton keresztül bejutniuk a belső városba, ahogy ezt a leírások elmondják. Ezt a dilemmát csak újabb ásatások tudnák eldönteni, de ezek lehetősége mind kevesebb, mert a területen egymás után emelik a modern épületeket.

Azok az ásatások, amelyeket Kathleen M. Kenyon 1961 és 1967 között folytatott, teljes sikerre vezettek. Meghozta a végső bizonyítékokat amellett, hogy az eredeti jebuzeus város a délkeleti dombon, a templomtértől délre feküdt.

K. M. Kenyon - aki stratigrafikus módszerének megbízhatóságát a kormeghatározáshoz a régi Jerikóban próbálta ki és bizonyította - a kananeus fal és a Dávid tornya lábánál kezdte az ásatást. Már első eredményei meglepőek voltak: arról a bástyáról, amelyet addig jebuzita városfalnak hittek, kiderült, hogy nem olyan régi, mint ahogy a kövek külső formája mutatja. A kananeus fal és a Dávid-torony ugyanis olyan házak romjain áll, amelyek Kr. e. a 7. századból valók, és akkor pusztultak el, amikor Nabukadnezár 587-ben elfoglalta a várost. A torony tehát nem származhat Dávid idejéből. Bebizonyosodott, hogy a falat is, a tornyot is legkorábban a Makkabeusok idejében, Kr. e. a 2. század közepén építették. Akkor hát hol volt az ősi jebuzeus erődítmény és a későbbi Dávid-város? Az ásatásokról adott beszámoló a maga higgadtságával még a nem szakértő olvasóval is érzékeltetni tudja az ásatást vezető régész izgalmát. Vajon a városfal, amely a forrás felső bejáratát védte, még lejjebb húzódott a keleti lejtőn? A Dávid- torony lábánál, a kananeus faltól lefelé, a forrás bejárata irányában 48 m hosszan elkezdtek egy 11 m széles árkot nyitni a meredek lejtőn.

Kenyon leírja, hogy milyen nehezen tudtak dolgozni: "A terep majdnem 45 fokos szögben lejt. Felülről állandóan hull a por meg a törmelék, s a puszta földön a lejtés miatt alig lehet megállni". Valószínű, hogy ez a lejtős, sima terület a Nagy Heródes idejéből való védelmi rendszer tartozéka. "Amit a földben találtunk, az az egész hegyoldalra jellemző: egyik kőréteg a másikon, középnagyságú kövek a felső rétegekben, s minél mélyebbre hatolunk, annál nagyobbak a kövek. A domboldal felső részén puha, barna anyagba voltak ágyazva. Itt hulladékkal töltötték fel a domb gerincét követő falat. Lejjebb a hulladékrétegek megszűnnek, s a kőomladék képez egybefüggő rétegeket. Majdnem egy egész ásatási szakasz lezajlott, mire a kőtörmeléket eltávolítottuk. Végre nagyon masszív építőkövek kezdtek előtűnni. E kövek mellett Kr. e. a 7. évszázadból való cserepeket találtunk. Ezek azonban biztos, hogy nem tartoztak az erődítményhez, s az egész lejtőn másutt is folyamatosan előfordultak. Egészen az ásatási periódus végén, a szó szoros értelmében az utolsó centiméter föld eltávolításakor bukkantunk olyan falra, mely különbözött az eddig látottaktól. Még masszívabb építési formát mutatott, és nagy átmérőjű, nyers görgetegkövekből állt, amely kövek a patakvölgyből származtak. A legfontosabb ennek a falnak a kora volt. Közvetlenül olyan hely előtt állt, ahol a sziklaalap egy kicsiny, meredek falat képez. A szikla és az épített fal közötti részen kizárólag a középső bronzkorból (Kr. e. 1800 körül) való kerámiatörmeléket lehetett találni. Végre úgy tűnt, hogy megtaláltuk a jebuzeusok városának falát".

Ez az utolsó megállapítás, hogy megtalálták a jebuzeusok városának keleti falát, indította meg a következő, az 1962-es ásatási kampányt. A megtalált fal másik oldalán a szikla a maga nyers érintetlenségében állt. Kiderült, hogy a megtalált falrészlet, amely kb. 20 méterrel van a Gihon-forrás felett, igazában egy kaputorony, amely a domb lábánál lévő forráshoz vezető utat őrizte. Valószínűleg ez a régi Jeruzsálem Vízi-kapuja, amelyen keresztül a fiatal Salamon, Nátán próféta és Cádok főpap kíséretében, atyjának öszvérén belovagolt: "Cádok pap és Nátán próféta fölkente Gihonban, és örömujjongás közepette fölvonultak. Az egész város izgalomba jött tőle" (1Kir 1,45).

Az a városfal, melyet Kr. e. 1800 körül építettek, nemcsak a jebuzeusok idejében, hanem Dávid és utódai alatt is erődítményként szolgált. A régi Jeruzsálem keleti falának megtalálásával tisztázódott a város történetének legfontosabb kérdése: a terület egyetlen forrásának felső bejárata a városfalon belül feküdt, így ha ostrom alá fogták a várost, zavartalanul meg lehetett közelíteni. De hol volt a többi városfal?

A jebuzita várost a háromszög alaprajzú sziklaéken két oldalról meredek sziklafalak védték, de a háromszög harmadik, északi oldalát, ahol a terep egyre szélesedve lassan emelkedik fel 740 m-es magasságig, külön kellett megvédeni. A Tyropaion-völgy legnagyobb része ma már a felszínen nem látható. De különböző pontokon ásott kutatóárkok azt bizonyítják, hogy a délkeleti domb nyugati oldala legalább olyan meredek volt, mint a keleti oldalon a Kidron-völgy. Kb. 15 m vastag törmelékréteg borítja a Tyropaion-völgy alját. Ebből az alsó 6 méter Titus ostromának idejéből való (Kr. u. 70.), a felette lévő rétegek pedig a bizánci uralom végéről (Kr. u. 638.). A jebuzeusok városa tehát felszíni adottságai szerint csak észak felé volt védtelen. Mintegy 40 méternyire a Dávid-toronytól északra feltártak egy falmaradványt, amely az északi részről is körülvette a dombot, s kapcsolatban állt egy régebbi, nagyméretű kövekből rakott fallal. A legalsó rétegben, a fal déli oldalán későbronzkori cserépmaradványokat találtak, Kr. e. a 14-13. századból; északi oldalán viszont a második vaskorból, Kr. e. a 9. századból származó cserepek kerültek felszínre. Ez, a faltól északra fekvő terület a 9. század előtt lakatlan volt, csak az izraeliták népesítették be.

A mai felszíni viszonyok alapján már nem lehet megérteni, hogy ezt az északi falat, amelynek a város legérzékenyebb részét kellett védenie, miért éppen itt emelték. A kissé északabbra folytatott feltárások azonban arról tanúskodnak, hogy a dombnak ez a része régebben nem ilyen magas és sima, hanem keskenyebb és alacsonyabb volt. Ezek szerint a sziklaék északi szűkülete és enyhe lejtése határozta meg az északi fal helyét, s valószínűleg a vidéknek a nevét is, az "Ofel"-t, amely eredetileg csak ennek a sziklanyelvnek volt a neve. A nyugati falnak egyetlen darabját sem sikerült megtalálni. A délnyugati domb délkeleti oldalán végzett ásatások azt mutatják, hogy ott folyamatos település csak Kr. u. az első században alakult ki. E tényből következően nemcsak Dávid városának eddig gondolt képét, hanem a város két dombjának települési viszonyairól alkotott elképzeléseinket is módosítanunk kell.

A régi Jeruzsálem nyugati falát valószínűleg a délkeleti domb nyugati oldalára, a dombtetőre kell elképzelnünk. Arra azonban semmi remény sincs hogy ezt megtalálják, mert a rómaiak és a bizánciak idejében ezt a részt kőbányának használták.

A megtalált keleti fal, az északi fal helye és a nyugati határ már módot ad arra, hogy le tudjuk írni a régi Jeruzsálemet. A dombtetőn fekvő terület kb. 420 m hosszú és 100 m széles. Vagyis aránylag kicsi, de az akkori településekhez hasonló méretű: a bronz- és vaskori Szikem 250 x 150 m, a kora bronzkori Jerikó 225 x 80 m volt, és Jerikó a középső-bronzkorban is csak 300 x 150 m nagyságig terjedt ki. Csak valamivel voltak nagyobbak a síkságokon fekvő jelentősebb kananeus városok: Tánah kb. 300 x 150 m, Megiddó 300 x 225 m. Rendkívül nagy méretű volt a késő-bronzkori Házor 1100 x 650 m-es kiterjedésével. Az izraeli királyváros, Szamaria Kr. e. a 9. században kb. 400 x 200 m alapterületű volt.

A város lakóinak azt a törekvését, hogy a beépíthető területet növeljék, és a Gihon-forráshoz minél közelebb vigyék, nagyon megnehezítette a kb. 25 fokos lejtő a keleti oldalon. Stratégiai okokból nem vihették le a városfalat mélyen a völgybe, hiszen akkor a túlsó domboldalról könnyűszerrel be lehetett volna lőni mögéje.

Következésképpen a korlátozott méretű sziklás terepen a házak igen kicsinyek voltak. De ezeknek az 1800 körüli épületeknek még a maradványaiból is kevés vészelte át az idők viharait. A kicsi házak teljesen szabálytalanul álltak egymás mellett, és a sziklás terep által meghatározott módon kapaszkodtak fölfelé. A bronzkor második felében (Kr. e. 14-13. sz.), körülbelül akkor, amikor Abdi-Hiba mint az egyiptomi fáraó vazallusa uralkodott a városban, kezdték az építészek a technikai haladást az építhető terület növelésére fölhasználni. A keleti peremről indulva teraszosan egész sor kővel feltöltött terecskét képeztek ki, amelyekre új házakat építettek. De a támfalak sérülése az egész terasz leomlását és a házak pusztulását is maga után vonta, mert az egész leszakadt a Kidron völgyébe. Mégis jelentősek az ásatások eredményei Jeruzsálem története szempontjából.

Tisztázódott a jebuziták városának nagysága és fekvése, melynek örökébe lépett Dávid városa. De a város előtörténetének tisztázása arra is fényt derített, hogy semmi kényszerítő körülmény nem volt arra, hogy ebből a nagy közlekedési utaktól félreeső, sziklára épített kis városból szent hely, "a Szent Város" legyen az izraeliták számára. Mert a bírák korában mindvégig, és a korai királykorban is Jeruzsálem idegenek lakóhelye volt, akik más vallást követtek, mint Izrael, és jámbor izraelita, ha csak tehette, nem is töltötte a falain belül az éjszakát (Bír 19,11 sk.).

 


 
jeruzsálem vallás jebuziták jebuzeusok történelem tudós múlt eredet
Történelem

II. Ramszesz és a hettiták

2017. Január 23.

Mit tudunk a hettitákról? A Biblia több esetben említi ezt a népet: Ábrahám a hettitáktól vásárolta a Makpelai mezőt Hebron mellett...Dávid király a hettita Uriástól szerette el Betsabét...

Tudott -e Mózes írni?
2017. Január 26.
Az Őrség
2016. November 08.
Eltűnt városok 2.
2017. Január 25.
Eltűnt városok I.
2017. Január 22.

Keresés a cikkekben