A názáreti ácsmester fia

A názáreti ácsmester fia

Csupán Máté és Lukács evangéliumában olvashatunk jórészt egymást kiegészítõ feljegyzéseket (összesen négy fejezet erejéig) az Üdvözítõ gyermekkoráról, de fõképpen születéstörténetérõl. "Természetes igény" mutatkozott e hiány pótlására az újszövetségi iratok születésének idejében: így keletkeztek az úgynevezett. apokrif gyermekségevangéliumok (például a Tamásnak tulajdonított evangélium) a II-III. század folyamán. Ezeket az õsegyház nem hitelesítette, soha nem is léphettek egy szintre a négy kanonizált evangélium beszámolóival.

Hasonlóan feltûnõ csend uralkodik Jézus Krisztus születési idejével kapcsolatban. A várakozással ellentétben nemhogy a hónapot és a napot nem tudjuk, de még az év meghatározásában sem lehetünk teljesen biztosak. Három bibliai idõmeghatározás segít a születés idõpontjának megállapításában. Luk 3:23 szerint "maga Jézus pedig mintegy harminc esztendõs volt, mikor tanítani kezdett..." A Ján 2:20-ban pedig egy feszült párbeszéd részeként Krisztus tanítói szolgálatának kezdetén hangzik el: "Negyvenhat esztendeig épült ez a templom..." Josephus Flaviustól tudjuk, hogy Nagy Heródes (i. e. 37 - i. e. 4) uralkodásának tizennyolcadik esztendejében indíttatta el az építkezéseket. Így viszonylag könnyen utánaszámolhatunk, hogy Jézus tanítói szolgálatának kezdete az i. sz. 27. esztendõre esett. Ha ebbõl levonjuk a "mintegy" harminc esztendõt, akkor az i. e. 4 körüli évnél állhatunk meg.

"Számunkra ugyanis egy ember akkor kezd igazán létezni, ha tudjuk a születésének dátumát. Úgy tûnik, hogy Lukácsnak, aki Jézus gyermekkorának krónikása, ugyanilyen igényei voltak. Amikor azonban pontosabban megvizsgáljuk az általa leírt anyagot, meglepõ megállapításra jutunk. Lukács, aki evangéliumának nem egy helyén a pontos adatok megjelölésével figyelmes történetírónak bizonyul, és azt állítja magáról, hogy "elejétõl fogva mindennek szorgalmasan utánajárt" (Luk 1:3), Jézus születésének pontos évét nem tudja megadni. Az egyházi hagyomány sem ismert kezdettõl fogva ilyen dátumot, amellyel ki tudta volna egészíteni az evangélium adatait, hiszen tudjuk, hogy a karácsony ünnepének dátuma a negyedik század elején került december 25-re. Néha nyugtalanság foghat el minket, hogy idõszámításunk, amely "Krisztus születése után" számlálja az éveket, nem pontos, mert a keresztény korszak kezdõ éve nem esik egybe Krisztus születésének esztendejével. A különbség egy számítási hibából adódott, amely egy római apát, Dionysius Exiguus nevéhez fûzõdik (Krisztus után 540 és 560 között halt meg). Õ ugyanis a naptárban, amelyben akkor Diocletianus 248. évét írták, "Urunk, Jézus Krisztus 532. évét vette, mert méltóbbnak tartotta, hogy "az évek folyását Krisztus megtestesülésétõl" számláljuk, s nem olyan ember után, aki "inkább zsarnok volt, mint császár"." (Gerhard Kroll: Jézus nyomában, 9. oldal., Szent István Társulat) 

A harmadik jelzett idõi támpont érdemli meg a legtöbb figyelmet. Dán 9:24-27. verse a Szentírás egyik legnagyszerûbb kijelentése, Jézus földi szolgálatának pontos menetrendje. (A teljes szakaszt majd a tizenegyedik részben fogjuk megvizsgálni.) A bennünket most kiváltképpen érdeklõ jövendölésrészlet így hangzik: "A Jeruzsálem újjáépíttetése felõl való szózat keletkezésétõl a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van..." (25. vers) A bibliai idõi próféciákban rendszeresen szóhoz jut az úgynevezett prófétai napév-elv (4Móz 14:34; Ezék 4:6), amely szerint egy-egy prófétikus nap egyenlõ egy-egy esztendõvel. Így tehát a 25. vers hatvankilenc évhete egyenlõ négyszáznyolcvanhárom évvel.

Már csupán a jövendölés kezdõ dátumát kell megkeresnünk. Nem nehéz a dolgunk, mert figyelemreméltó Dániel könyvének pontos megfogalmazása: "A Jeruzsálem újjáépíttetése felõl való szózat keletkezése". Tehát azt a dátumot kell megtalálnunk, amikor a hetvenéves babiloni fogság (i. e. 605-535) végén kiadták az errõl szóló rendeletet.

"Itt egy hetet hét esztendõvel számítva 490 esztendõt kell venni, attól az idõtõl, amikor a szétszórt zsidók újból egy néppé és egy várossá váltak, amikor ismét visszatértek a politikához... Ez Artaxerxes Longimanus uralmának hetedik évében történt, amikor Ezsdrás a zsidóság egy csoportjával visszatért a fogságból, és újból felélesztette a zsidók istenimádását. A király rendelete következtében minden országrészben magisztrátusokat létesítettek, hogy megítéljék és kormányozzák a népet Isten és a király törvényeinek megfelelõen (Ezsd 7:25). A fogságból csupán két visszatérés történt, a zorobábeli és az ezsdrási. A Zorobábel-féle alatt csak azt a parancsot kapták, hogy építsenek egy templomot, az Ezsdrás-félénél viszont elõször alkottak politikai testületet vagy várost, saját kormányzásuk alatt." (Isaac Newton: Megfigyelések Dániel és Jelenések könyve próféciáira vonatkozóan. Idézi Froom: Atyáink prófétai hite, 662-663. oldal.)a

A kiváló fizikus, aki egyébként a bibliai jövendölések avatott értõje és magyarázója is volt, fenti értelmezése is az artaxerxesi rendeletre utal, amelynek idõpontja Ezsd 7:7-8. szerint: a király uralkodásának hetedik esztendejének ötödik hónapja. Ez az i. e. 457-es év õszére esett. (A rendelkezésünkre álló történelmi források alapján csupán a hónap lehet kérdéses.) Ha errõl az idõpontról ugrunk 483 esztendõt elõre, ismét csak a már egyszer megállapított 27. év õszéig jutunk. A prófécia megfogalmazása annyiban is találó, hogy pontosan ettõl az idõponttól, keresztségétõl számíthatjuk Krisztus messiási (Felkent) szolgálatát. Az Atya Isten általi jóváhagyás, a Szentlélek általi megpecsételés alkalma volt ez (Mt 3:15-17). 

"Kétségtelen, hogy Dániel e jövendölése az Ószövetség legérdekesebb s figyelemre legméltóbb jóslata, a messiási vaticíniumoknak [jövendöléseknek] mintegy koronája... Méltán ragadja csodálatra lelkünket Dániel próféta páratlanul álló jóslata, amelyben oly pontosan jelzi a jövendõ Messiás-Megváltó idejét, hogy annak alapján Izráel s mindazok a népek, amelyekhez e jóslatnak híre eljutott, csaknem ujjaikon számlálhatták megjelenésének napjait." (Huber Lipót, kalocsai tudós kanonok: A Messiás megjelenésének ideje Dániel próféta szerint. Hittudományi folyóirat, 1903. december 15.) a

Ennek hátterén értjük meg Jézus Krisztus szavait, aki fellépésekor így hirdette az evangéliumot: "Bétölt az idõ, és elközelített az Istennek országa..." (Mk 1:15); Pál apostol szavait: "Mikor pedig eljött az idõnek teljessége, kibocsátotta Isten az õ Fiát..." (Gal 4:4); de a Szentlélek Simeonnak tett kijelentését is, hogy "addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát" (Luk 2:26).

Végezetül még egyszer megállapíthatjuk, hogy a Szentírás nagyon keveset beszél Jézus születésének idõpontjáról. A figyelem inkább földi szolgálatára összpontosul. Ennek valószínû oka az, hogy Jézus életében a "mikor" kérdésnél sokkal nagyobb súly helyezõdik a "miértre". "Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa... (Mária) "szül pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert õ szabadítja meg az õ népét annak bûneibõl." (1Ján 3:8; Mt 1:21)

Emberré válása és helyettes áldozata válaszol az ember legfontosabb kérdéseire. Mit adott Jézus Krisztus az emberiségnek azáltal, hogy "testté lett" (Ján 1:14)? Mit tett Õ azért, hogy az emberi élet múlhatatlan értelmet nyerjen? Azok a bibliaolvasók jutnak helyes következtetésekre, akik ezekkel a kérdésekkel tanulmányozzák Jézus életét. Ahogy a költõ is kérdezi: "Becsesnek láttad te e földi test / koldusruháját, hogy fölvetted ezt?" (Babits Mihály: Karácsonyi ének) 3

 Az elrejtettség éveinek tanulságai

Az elõbbieknél is nagyobb csend uralkodik Jézus gyermek- és ifjúkorának leírásánál. A Biblia tömörségéhez méltó ez a két rövid, de annál sokatmondóbb kijelentés: "A kis gyermek pedig növekedett, és erõsödött lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme volt õrajta." (Luk 2:40) "Jézus pedig gyarapodott bölcsességben és testének állapotában, és az Isten és emberek elõtt való kedvességben." (Luk 2:52)

Milyen fontos üzenetei vannak ezeknek a rövid híradásoknak is? Mindenekelõtt az, hogy Krisztus emberként egy természetes fejlõdésen ment keresztül. Mert miközben Mikeás próféta jövendölése szerint is a Megváltó isteni személy ["De te Efratának Betleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belõled származik nékem, aki uralkodik az Izráelen; akinek származása eleitõl fogva, öröktõl fogva van." (5:2)], mindenestõl fogva hasonlatos lett az emberhez is. Mégsem uralkodtak benne a legparányibb mértékben sem bûnös emberi szenvedélyek. Minden gyermek lelkileg érett lehet a maga korában, az egyes testi-lelki fejlõdési fázisai szerint, de a rossz az õ korában sem nevezhetõ "ártatlan csínytevésnek".

"Názáretbõl támadhat-é valami jó?" (Ján 1:47) Náthánáel kétkedõ felkiáltása híven tanúsítja a kortársak véleményét a galileai városkáról: a helység, amelyben Jézus harminc éven át nevelkedett, gonosz erkölcseirõl volt közmondásos. A Megváltó ebben sem élvezett elõnyt hozzánk képest. Ennek is van üzenete: nincs az a romlott környezet, amely ellenállhatatlanul magába szippanthatná azt az embert - még ha gyermek is -, aki akaratával teljesen Isten és az Õ szeretettörvénye alá rendeli magát. "Ez a tény megszégyeníti azokat, akik úgy gondolják, hogy a szeplõtelen élet megvalósítása környezetüktõl, szerencséjüktõl vagy jólétüktõl függ." (E. G. White: Jézus élete, 51.)

A világ Megváltója harminc esztendõt töltött el egy egyszerû ácsmester segédjeként, az Általa Isten dicsõségére végzett napi robotolás látszólagos egyhangúságában! Ámde ez sem volt független tényezõ az õ testi-lelki fejlõdésében. Ez szolgálta életében az akarat, a kitartás, az állóképesség fejlõdését! Bármilyen erkölcstelen is volt Názáret, a viszonylag nyugodt, kies környezet megóvta Õt a természetellenes izgalmaktól. Nincs a csendes, természetközelinél alkalmasabb hely egy gyermek kiegyensúlyozott fejlõdéséhez!

Milyen lehetett a kicsiny galileai városka lakóinak együtt élni Jézussal, a külsõleg hozzájuk hasonló, de belsõképpen tõlük teljesen elütõ, tiszta, bûntõl nem szennyezett gyermeki tekintettel találkozni? Nem is gondolnánk, hogy ezzel is egy jövendölés teljesedett be. "De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van; elõször megalázta Zebulon és Naftali földjét, de azután megdicsõíti a tenger útját, a Jordán túlsó partját és a pogányoknak határát. A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük!" (Ésa 9:1-2) (Lásd Händel: A Messiás c. oratóriumának 10. tételét!)a

Tizenkét éves korában "a gyermek Jézus elsõ ízben lépett be a templomba. Látta a fehér ruhás papokat, amint ünnepélyes szolgálatukat végezték. Szemlélte az oltáron vérzõ áldozatot. Együtt borult le imában a hivõkkel, mialatt a tömjénfelhõ felszállt Isten felé. Tanúja volt a húsvéti istentisztelet mély benyomást keltõ szertartásainak, amelyek értelmét napról napra világosabban látta. Minden mozzanat az Õ életéhez kapcsolódott. Új érzések ébredtek benne. Csendben, elmerülten tanulmányozott egy nagy kérdést. Küldetésének rejtélye feltárult elõtte."(JÉ, "A húsvéti látogatás")

Jézus Krisztus földi szülei

Isten egyszerû, szegény, de alázatos és hivõ emberekre bízta a világ Reménységét. Józsefrõl azt olvashatjuk, hogy "igaz ember volt" (Mt 1:19).

"Olyan halkan beszél, hogy egyetlen szavát sem hallani... Mert ezután már nem látjuk többé. Ezután már csak a fiát látjuk; az apa végleg visszalépett a háttérbe." (Rónay György: Zákeus a fügefán) Nemes cselekedete, hogy Isten utasítására, természetes féltékenységi érzései ellenére sem bocsátotta el viselõs jegyesét, mindennél beszédesebb.

Mária egyszerû hitére valló mondatok ezek: "Mondta pedig Mária: Ímhol az Úrnak szolgálója; legyen nékem a te beszéded szerint." (Luk 1:38; az angyali üdvözletre való válasza) "Mária pedig mindez igéket megtartja, és szívében forgatja." (Luk 2:19; a betlehemi pásztorok megjelenése után) Mindkettejüknek olyan isteni megszólításoknak kellett engedelmeskedniük, amelyek számukra ismeretlen csodák elõtt nyitották meg az utat. A Biblia szerint ez "a hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyõzõdés" (Zsid 11:1).

"Az övéi nem fogadták be õt." (Ján 1:11)

Nemcsak az emberiség egészére, népére, de saját családjára nézve is igaz ez. Sõt otthonában még jobban érvényesült ez a lelki hontalanság. Mi volt ennek az oka?

Mindenekelõtt küldetésének rendkívüliségét, valamint annak kötelmeit övéi nem tudták felfogni. A tizenkét éves Jézus templomban elmondott szavai ["nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?" (Luk 2:49)] megadták egész szolgálatának alaphangját. Fõképpen a szülõknek volt nehéz megszokni azt, hogy gyermekük az a Valaki, Akinek kegyelmére maguk is rászorulnak.

Nem voltak sebezhetetlenek. A szülõi büszkeség és az értetlenség szülte, hogy még késõbb is igényt tartottak Gyermekük irányítására és befolyásolására (Mt 12:46-50; Márk 3:21; Ján 2:3-4). Ne felejtsük el, hogy rendkívüli kapcsolat állt fenn közöttük; érzékeny pontokon sokszor megremegett a szülõk hite. Errõl szólt az agg Simeon jövendölése. "Sõt a te lelkedet is általhatja az éles tõr; hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek." (Luk 2:35)

Mégis, kivált testvérei részérõl volt bántó a hitetlenség (lásd Ján 7:1-8). Furcsamód a gyermek Jézus jellemkiválóságát nem tudták jelként elfogadni. Egyszerûsége, szerény méltósága ugyan irigy csodálattal töltötte el õket, de hiányolták életébõl azokat a falrengetõ szenzációkat, amelyek az önzõ gondolkodású ember szemében naggyá avatnak valakit. Jézus nem kívánt megfelelni az õ elvárásaiknak. Okkal mondta: senki sem próféta a maga hazájában. (Mt 13:57)

Hogyan oldotta meg Jézus ezeket a lelkiismereti ellentéteket? Jellemzõ történet Jézus elsõ jeruzsálemi látogatásának konfliktusa. "És meglátván õt, elcsodálkoztak, és monda néki az õ anyja: Fiam, miért cselekedted ezt velünk? Ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged. Õ pedig monda nékik: Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyám dolgai?" (Luk 2:48-51) A szülõ iránti feltétlen engedelmességnek vannak határai (a lelkiismeret és az isteni törvény), de minden egyébben Jézus Krisztus teljesen engedelmes volt. Aki a kellõ idõben és helyen alázza meg magát, annak lesz ereje arra, hogy a kellõ idõben nemet is tudjon mondani, az alázat határozottságával!

Jézus nem azon az úton küzdött lelkileg a családjáért, ahogyan azt mi várnánk. Nem "zsarolt" lelkileg, de nem is alkudott meg sosem "a családi békesség kedvéért" a szeretetben és az igazságban. Értük is meg kellett halnia ahhoz, hogy igazán értékelni tudják Õt. Jó dolog ezt a fejezetet azzal zárnunk, hogy nem volt hiábavaló ez a küzdelme, jóllehet csak mennybemenetele után arathatta le annak örömét. A pünkösdi híradás ugyanis errõl is megemlékezik. "Ezek mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézusnak anyjával, és az õ atyjafiaival együtt." (Csel 1:14)

Az Istent keresõ ember nem Betlehemben, hanem a Golgota tövében talál rá a Megváltóra. Érdekes módon ez Jézus születéstörténetének is végsõ kicsengése.

További kutatás:www.amessias.ini.hu