Bizalom, ha szenvedünk 2. rész

Bizalom, ha szenvedünk

2. rész

Tanuljunk együtt…, Szerző: - augusztus 14. 78

Péter első levelében, a 4. fejezet 12-13. verseiben azt olvashatjuk: "Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek. Sőt, amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek." Azt olvassuk, örüljetek, amikor szenvedtek, és amikor az imátok nem hallgattatik meg. Nagyon sok ember megbotránkozott már Keresztelő János sorsán, azon, ahogyan Jézus a saját unokatestvérével bánt. A Jézus élete című könyv bővebben beszél erről. Jézus örömmel kiszabadította volna Jánost a börtönből, de azoknak a mártíroknak a millióiért, akik majd ezután születnek, hagyta őt ott meghalni. Majd ezt a lényeges gondolatot fogalmazza meg: a mennybe elragadott Énók, vagy a tüzes szekéren felvitt Illés sem lehet sokkal tiszteletreméltóbb, mint Keresztelő János, aki börtönben halt meg a hitéért. Figyeljétek meg, minden ajándék közül, ami a Mennyből ered, az Istennel való kapcsolat a legnagyobb ajándék és a legnagyobb megtiszteltetés a szenvedésben. Nagyobb megtiszteltetés lefejeztetni ott, a börtönben, mint felmenni a Mennybe, vagy elragadtatni. Fel tudjátok ezt fogni?

Vannak olyan barátaitok, ismerőseitek, akiknek az imáját nem hallgatta meg Isten, és mégis volt hitük?
A történet hőse Trevice Ellen, a tizennyolc éves fiatalember. Az édesapja tanár volt az egyik washingtoni középiskolában. A fiam a lelkészének, az unokám pedig a legjobb barátjának mondhatta magát. Mindketten utolsó évesek voltak a középiskolában. Együtt jártak már hatodikos koruktól fogva. Az iskolaév kezdetén derült ki, hogy Trevice beteg, gyermekleukémiája van. Elég szokatlan, hogy tizennyolc évesen előjöjjön egy ilyen betegség, de most megtörtént. Az orvosok nem sok esélyt adtak a gyógyulásra, mégis mindent elkövettek, amit csak tudtak, beleértve a kemoterápiát és egyéb kezeléseket is. De a fiú állapota egyre rosszabb lett.

Amikor tudatára ébredt, hogy a dolgok nem jól alakulnak, a gyülekezetet hívta segítségül. Ekkor a vének eljöttek, és megkenték őt olajjal. De semmi nem változott, sőt még rosszabb lett minden. Ahogyan a napok teltek a kórházban, Trevice aggodalommal telve gondolt a jövőre. Saját örök sorsa kezdte foglalkoztatni.
Egy alkalommal, amikor a fiam meglátogatta őt, sikerült az evangélium jó hírét eljuttatni a fiúhoz.
Megértette, hogy örök sorsunk nem a mi tetteinken alapszik, hanem azon, amit Jézus tett értünk, és amit nekünk csak el kell fogadnunk. Fény hatolt be a sötétségbe! Trevice felvillanyozódott az evangélium jó hírétől, s öröm és békesség áradt szét benne. Ám az állapota tovább romlott.

Az édesanyja nővér volt, ezért megengedték neki, hogy éjjel-nappal a gyermeke mellett maradjon. Tíz hónapon keresztül, a nap huszonnégy órájában ott ült az ágyánál. Kivéve azt az alkalmat, amikor a fiú jól érezte magát, és néhány napra hazamehetett. Egy napon éppen elszunnyadt fia ágya mellett, amikor az szólította őt. Az anyja megrázkódott, és egy gyors fohászt küldött Isten felé. A fiú remegett. "Anya, félek, megrémít a gondolat, hogy tizennyolc évesen meghalok!" Annak ellenére, hogy az örök élettel kapcsolatban békesség töltötte el, nem akart meghalni. Az édesanyja így szólt: "Ha mégis elaludnál, próbálj arra emlékezni, amit most mondok. Gondolj Jézusra, aki feléd hajol, és figyelj az ő arcára. Amikor belenéz a két szemedbe, te is nézz az övébe, s emlékezz arra, hogy ő szeret. Meg tudod tenni, fiam?" "Igen, édesanyám." "Most jobban vagy?" "Igen." Ez még néhány alkalommal megismétlődött az éjszaka folyamán, de az anyja mindannyiszor ugyanígy válaszolt. "Gondolj Jézusra, aki rád tekint, s nézz az ő szerető szemébe." És a fiú ettől mindig jobban és jobban érezte magát.

Egyszer az unokám látogatta meg őt. Teljesen egyedül voltak, amikor Trevice így szólt hozzá: "Chris, ígérj meg nekem valamit." "Rendben - mondta Chris. - Megteszem." "Ígérd meg nekem, hogy találkozunk a Mennyben. Hatodikos korunktól együtt járunk iskolába, és szeretném, ha átölelhetnélek a Mennyben is." Chris megígérte. Ez sokkal hatásosabb döntésre hívás volt, mint bármi, amit a nagypapa megtehetett volna az unokájáért.

Trevice állapota romlott. Az osztálytársai meglátogatták őt a végzősök különleges napján, amit érettségi előtt kapnak, hogy lazíthassanak a megmérettetés előtt. Ám ők nem a pihenésre szánták e napot, hanem úgy gondolták, hogy inkább meglátogatják Trevice-t. Az egész osztály eljött, hogy vele találkozzon, amitől Trevice nagyon meghatódott. Ugyanakkor kicsit szégyellte is magát, mivel a kemoterápia miatt az összes haja kihullott. Ezért baseball-sapkát tett a fejére.

Osztálytársai az ágya köré gyűltek, és beszélgettek. Visszaemlékeztek az együtt töltött szép időkre, és elhalmozták Trevice-t a szeretetükkel. A fiú állapota azonban tovább romlott, és a fájdalma is fokozódott olyannyira, hogy néha már morfiummal tartották öntudatán kívül, hogy szenvedésén könnyítsenek.
Egy napon öt orvos állta körül az ágyát. Arról beszéltek, hogy mit tehetnének érte, de egyik lehetőséget sem találták elfogadhatónak. Trevice félbeszakította őket. Azt kérte, hogy ne tegyenek semmi különlegeset, mert ő el fog aludni. S amikor majd felébred, meglátja Jézus drága arcát. Az egyik orvos azt mondta, örül, hogy ez az álomkép megvigasztalja őt, de Trevice közbevágott: "Doktor úr, ez nemcsak egy álomkép, ez benne van az ön Bibliájában is."

Egy szociális munkás is jött, hogy felkészítse a családot és a beteget az elkövetkezendőkre. Ám az orvosok azt mondták neki: "Rád itt nincs szükség." Megdöbbenve kérdezte: "Hogyhogy? Azért jöttem, hogy segítsek a családnak meg a páciensnek." Az orvos azt mondta, nincs szüksége rá, mert a fiúnak nagyobb segítsége van.

Trevice állapota egyre romlott, s csak rövid időszakokra enyhült a fájdalma. Nem sokkal a hálaadás ünnepe előtt, novemberben, elég jól érezte magát ahhoz, hogy néhány napra hazamenjen a kórházból. El is ment, és a szombatot a családjával töltötte. Vasárnap az unokám fogott egy tolószéket, és meglátogatta Trevice-t, akit tolószékestől vitt a belvárosba sétálni. Nyolc órát töltöttek együtt, amiért az unokám mindig hálás lesz.

Hétfőn reggel Trevice azt mondta a szüleinek, hogy nem érzi jól magát, vigyék vissza a kórházba. Beültek hát az autóba, és elindultak a kórház felé. Nem tudták, hogy halálán van, és hogy belül már vérzik. Útközben meg kellett állniuk egy étterem mellett, hogy Trevice a mosdóba mehessen. Egyik kezével az édesapjára, másikkal az édesanyjára támaszkodott. A pultostól megtudták, hogy merre van a mellékhelyiség. Az édesanyja ott maradt az ajtónál, az apja pedig bekísérte. Két pici helyiségből állt a mosdó, senki nem volt benn. Trevice édesapja úgy döntött, hogy az első kabint választják, amit a rokkantaknak készítettek. S miközben a fiának segített, lenézett a padlóra, ahol egy cipőt és egy sötét nadrágot látott. Egy kicsit csalódott volt, mert azt hitte, maguk vannak. Szeretett volna egyedül lenni a fiával. Megpróbált segíteni Trevice-nek, aki azt mondta, nem érzi jól magát, nem kap levegőt. Ekkor egy hang hallatszott a másik oldalról. "Hívd az Ő nevét, Trevice, akkor rendben lesz minden, és veled is minden rendben lesz!" Mindketten megdöbbentek. Trevice arra kérte az apját, hogy hívja a mentőket, mert nem kap levegőt. Ekkor a hang újra megszólalt: "Trevice, rendben van minden, ne félj, én itt vagyok! Minden rendben lesz!" Az apja elment mentőt hívni. S addig, amíg a rohammentőket várták, az édesanyja segített a fiún. Kihozták a mosdóból, és lefektették a földre. Az orvosok nagyon hamar odaértek. Hoztak egy hordágyat, amire rátették a fiút. Trevice felnézett az édesanyjára. Ekkor az idegen kijött a mosdóból, egyenesen a hordágyhoz, és belenézett Trevice szemébe. A fiú tekintete az idegen arcára szegeződött, aki tovább erősítette őt: "Rendben van minden, Trevice, rendbe jössz." Az egyik orvos megkérdezte: "Ön az apja?" "Nem - válaszolt az idegen. - Én a barátja vagyok..." Amikor kivitték a hordágyon, az idegen követte őket, és ismét Trevice arcába nézett. Amikor beszálltak a mentőbe, a fiú elveszítette az eszméletét. Ekkor az ismeretlen elment... Később megállapították, hogy egyikük sem látta az arcát, csak a hangját hallották. Egyedül Trevice nézhetett a szemébe. Elmentek a pultoshoz is az étteremben, és megkérdezték, hogy látott-e valakit sötét nadrágban kijönni a mosdóból. Azt mondta, olyan ember, akinek ilyen sötétkék nadrágja van, nemigen jön be ide. A szülők beszálltak az autóba, és negyven mérföldön keresztül követték a mentőt. Egy közeli helikopterhez vitték Trevice-t, és azzal szállították a kórházba. Bár éppen csúcsforgalom volt, a fiú apja fél óra alatt tette meg az utat. Előbb odaértek a kórházhoz, mint a helikopter. Ahogy a helikopter leszállt, Trevice-t bevitték a kórházba. Az édesanyja ölében halt meg tíz órakor...

Trevice azt kérte, hogy a temetése péntek délután legyen, hogy még naplementével befejeződjön. Így is tervezték meg a szertartást. A gyülekezet, az imaház tele volt emberekkel. Ott voltak az osztálytársai, régiek és újak egyaránt. Harminchárom orvos és nővér jött el a kórházból. A végzős diákok kétfelől sorfalat álltak a koporsó mellett.

Lelkész fiam különös dologgal készült erre az alkalomra. Jegyzetet készített azokról a kérdésekről, amiket a kórházban tett fel Trevice-nek; és most megosztotta azokat a fiú válaszaival együtt a jelenlévőkkel.
"Trevice, megváltozott-e a gondolkodásmódod, amióta itt vagy a kórházban?" "Igen. Régebben úgy gondoltam, az egyik legfontosabb dolog, hogy vidám légy. A másik, hogy sok pénzed legyen, a harmadik pedig, hogy király légy. De most egy a fontos, hogy megismerjem Jézust, mint barátomat. A legkirályabb dolog az, ha kiállsz Jézusért!"

A fiam megkérdezte, mi a véleménye az osztálytársairól. Trevice azt válaszolta: "Csodálatosak. Ha csak arra gondolsz, hogy eljönnek meglátogatni engem egy ilyen különleges napon... Szeretném mindnyájukat látni a Mennyben. Ha csak egyvalaki nem lesz ott, akkor valóban úgy fogom érezni magamat, mint akit fejbe vágtak."

Az iskolában azért imádkoztak, hogy ébredés történjen, bár nem tudták, miként fog megvalósulni. És az ébredés egy tizennyolc éves fiú révén következett be. Egy olyan tizenéves révén, akinek volt elég hite ahhoz, hogy ne gyógyuljon meg, hogy higgyen, és bízzon Istenben, annak ellenére, ami történt vele.
Hálaadás napján a fiam és Trevice családjával együtt elmentünk abba az út menti étterembe. Szinte felváltva jártunk a mosdóba. S amikor ott álltam abban a büdös kis helyiségben, teljesen egyedül, úgy éreztem, mintha szent helyen állnék.

Hogy Valaki a mennyei lények közül eljön a mi világszéles Generál Konferenciánkra, ez már igen! De hogy Valaki a mennyei lények közül eljöjjön ebbe a büdös kis helyiségbe, hogy segítsen egy szegény tizenévesen, ezt magyarázzátok meg!

Hirtelen az villant az eszembe, hogy bizony volt Valaki, aki eljött erre a Földre, egy jászolba, egy büdös istállóba, hogy valamennyiünknek reménységet adjon. Én nem tudom, hogy bármelyikünk is ott lesz-e a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében említett hithősök között. Vagy pedig azok között leszünk, akiket az a magas megtiszteltetés ér, hogy Krisztussal való kapcsolatuk ellenére részük lehet a szenvedésben. Függetlenül attól, milyen jövő vár ránk, azt remélem, hogy mindnyájan rendelkezünk azzal a hittel, ami átsegít a nehézségeken.

Ez a történet más megvilágításba helyezi a probléma gyökerét.

Trevice-nek elegendő hite volt ahhoz, hogy ne gyógyuljon meg. Emlékezzetek erre, amikor szükségetek lesz majd rá egy rokon, egy barát vagy saját magatok életében.

 


 
bizalom szenvedés hit kitartás erő reménység történet
Tanuljunk együtt…

Emberi (élet) minőség a Bibliában

2017. május 21.

Az ókorban, amikor a Biblia íródott, nem volt még egészségtudomány. Nem határozta meg pontos definíció az egészség fogalmát. Az emberek egyszerűen Isten ajándékának tartották a test zavarmentes ...

Bűnvallomás
február 02.
A küszöb
2017. február 06.

Aktuális programok a közeledben