Ne add fel!

Ne add fel!

Tanuljunk együtt…, Szerző: - február 20. 340

Ut ameris, amabilis esto. 
Ha azt kívánod, hogy szeressenek, légy szeretetre méltó!
(Ovidius)


Nehéz lépés
Előző lakhelyünkön esett meg a következő velem. Jó keresztényként igyekeztem a szomszédaimmal barátságos kapcsolatot kialakítani. Akik hasonlóan éreznek, hasonló tapasztalatokkal szolgálhatnak: nem mindenki „vevő” ugyanis a barátságos közeledésre.
Az a negyven körüli asszonyka, aki naponta a házunk előtt járt el munkába menet és jövet, úgy tűnt, ezek közé tartozik. Ha éppen kint tartózkodtam az udvaron, és megláttam őt, köszöntem neki. A válasz: semmi. Nyáron költöztünk új helyünkre, lassan azonban ősz lett, majd havaival beköszöntött a tél. A kora reggeli friss havat sepertem a járdán, amikor feltűnt az én nem köszönős szomszédom. Köszönök – és ismét semmi. A hó napközben is szépen esegetett, így, mielőtt szokásos látogatásaimra délután elindultam volna, még egyszer letisztogattam a járdát. Már a kapunál jártam, amikor megláttam, hogy szomszédasszonyom hazafelé tart. „Köszönjek egyáltalán? – gondoltam. – Úgysem fogja viszonozni”. Ekkor – legnagyobb meglepetésemre – a hölgy kimondottan barátságosan köszöntött. Ettől fogva alig-alig lehetett őt megelőzni, néha megállt pár szót is váltani.

Azóta sokszor eszembe jut ez az eset: vajon, ha nem köszönök kitartóan annyiszor „fölöslegesen”, akkor is kialakult volna ez a barátságos légkör? Aligha.

Görcsös arc 
Nem csodálatos, hogy az először csak álmában mosolygó csecsemő az édesanyjától tanulja meg a mosolygást? Már a pár hetes kisbaba is – amint a látása kiélesedik – észreveszi, hogy rámosolyognak, és mint egy kis élő tükör, visszamosolyog.

Kétségtelen, hogy a mosolygás kifejezi egy ember belső állapotát. Amiként a közönyös, fáradt, haragos, irigykedő, féltékeny, sértett vagy gyűlölködő belső világ meglátszik az arcon, ugyanúgy a kiegyensúlyozottság, a békességes, türelmes, el- és befogadó, elnéző, más javát akaró életfelfogás is.

„Milyen emberek társaságában érzitek jól magatokat?” – kérdezte meg egyszer az osztályfőnökünk a középiskolában. Csak úgy záporoztak a válaszok: „rendes, udvarias, nem veszekedős, nem kiabálós, nem uralkodós, nem büszke, nem mérges…”, fél oldalon lehetne felsorolni a még nem igazán kiforrott válaszokat, de a lényeget azt hiszem, mindannyian össze tudnánk foglalni: olyan emberek társaságában jó lenni, akik szeretnek minket.

Van egy ugyanilyen - ha nem nagyobb – horderejű kérdés: „Te melyik kategóriába tartozol?” Mosolyogni – mondják – nem kerül semmibe. Mégis néha egy-egy apró gesztus, mint például a barátságos pillantás megkönnyítheti a velünk kapcsolatba kerülő ember életét. „És érezzék egy kézfogásról rólad, / hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy; / s egy tekintetük elhitesse véled: / - szép dologért élsz – és érdemes élned!” (Váci M.)

…és az ököl
A barátságos arccal történő közeledés kísérője a kézszorítás: „Megérintelek, mert ember vagy, mint én; kezet szorítok veled, mert kéztől-kézig közvetíteném segítőkészségemet, barátságomat, részvétemet, jóindulatomat, sikereid feletti örömömet, - de lehet, hogy pusztán ennyit: számomra veled találkozni öröm” Bory Zsolt négy versszakos kis költeményében olvashatjuk: „ Ha találkoznak ketten valahol, / - lehet-e találkozni szebben? - / kinyitják csöndesen az öklüket, / mutatják, mi van a kezükben. / Nincs semmi. Ámde biztatón süt / a két nyitott tenyér melege. / Van-e itt a földön lakóknak / baráti kézfogásból elege?” A válasz kézenfekvő: dehogy van! Épp, hogy ebből van a legkevesebb.

A kedves Olvasók számára bizonyára ismert egy bibliai jelenet, amelyet csupán pár óra választ el a húsvét, vagyis a pászka ünnepétől. Jézus kicsit késik. Már mind a tizenkét tanítvány együtt van, Őt várják, de a hangulat meglehetősen nyomott. Keleti szokás szerint ugyanis a lakásba történő belépéskor illik lábat mosni, ezt a műveletet idegen helyen azonban a szolga végzi. De az a szolga nem jön. Így aztán mindenki leül – mosatlan lábbal. Egyik sem érzi magáról, hogy neki kellene kezdeményezni oly módon, hogy megmosná a mellette ülő lábát. Még mit nem?! Ettől fogva mindenki lenézné talán! „Vagyok én is olyan, mint a többi! Miért pont én alázkodjak meg?” Ekkor belép a Mindenség Ura, és megmossa a tanítványok lábait.

Köszönés, köszöntés: mennyivel kisebb horderejű kérdés a lábat mosó szolga alantas munkájánál! Mégis hányan gondolják, gondoljuk: „Köszönjön ő, sokkal fiatalabb; sokkal később került ide; ő csak olyan munkát végez, én viszont ezzel szemben ...; meg, akinek ilyen a múltja, családja, nemzetisége…” Akkor ki lesz hát, aki az ember-ember kapcsolatokat építi?

És ami csak később derül ki
Kanyarodjunk vissza szomszédasszonyom történetéhez! Néhány beszélgetés után – miután oldottabban mert nyilatkozni – elmesélte sok gonddal terhelt életét. Férje elvesztését, gyerekei problémáit, kis fizetéséből adódó nehézségeit. Bizony, az emberek többségét megterheli a jelenvaló élet. Elfásulnak. A kéreg alatt mégiscsak ott izzik a vágy a barátságos légkörre. Éppen ezért mindenkit biztatni tudok: „Ne add fel, Barátom! Előfordul, hogy a sikertelenség letör, kedvetlenné tesz. Lesz mégis eredmény, sőt ott is lehet, ahol már-már lemondasz róla. Milyen világban akarsz élni? Mutasd meg a saját tetteiddel: A világ legyen ilyen: barátságos, befogadó, udvarias, szivélyes, jósággal és irgalommal – azaz összefoglalva – szeretettel telített.”

Apróságnak tűnik, mégis a kezdet ez : „Nincs szebb, mint egy örömteljes köszöntés!” (Rotterdami Erasmus)


 
barátságos befogadó udvarias szivélyes kitartó
Tanuljunk együtt…

Hol van Isten, amikor minket fájdalom ér?

2016. december 01.

Pusztító természeti katasztrófák, váratlan terrorcselekmények, találomra elkövetett erőszakos tettek és értelmetlen gyilkosságok láttán zavarba ejtő kérdések kavarognak bennünk.

A küszöb
február 06.

Aktuális programok