A bibliai bíbor

A bibliai bíbor

Tanuljunk együtt…, Szerző:Prof. Dr. Szigeti Jenő - február 09. 392

Aki járt már a sivár föníciai tengerparton, ahonnan gyakran hoz elő a régészek ásója gazdag ókori kultúráról tanúskodó leleteket, bizonyára megkérdezi: miért települtek ilyen barátságtalan, sivár helyre hajdan élt eleink? Sokszor még az ivóvíz biztosítása is gondot okozott nekik. Az esővizet ciszternákba gyűjtötték, hogy édes ivóvízhez jussanak. A különös miértre nemcsak a jó kikötőkben, hanem a tengerben van a válasz.

A föníciai és a palesztinai partok mentén, a sziklás tengerparton más csigák társaságában ma is megtalálhatjuk a bíborcsigát (murex brandarus vagy murex trunculus), melynek halványsárga mirigynedve a meleg sós vízben kékeszöldre, bíborszínűre változik. Hajdan a drága gyapjúkelmék egyetlen színező anyaga volt. A festett kelme színét a különböző csigák váladékának keverésével lehetett árnyalni, változtatni aszerint, hogy az alap vöröshöz mennyi ibolyaszín vegyült. Héberül ezt a nemes kelmét argaman-nak, míg görögül porfüra-nak nevezték.

Fönícia erről a csigáról kapta a nevét, hiszen a görög phonikosz szó vörös bíbort jelentett. Vannak nyelvészek, akik Kánaán nevét is ennek a csigának a nevéből származtatják. A bíborfestés mesterei a föníciaiak voltak, akik az élénk vöröstől a sötét lilába játszó vörösig mindenféle színárnyalatot létre tudtak hozni. A Kánaán elnevezés a 2. évezredtől ismert, már az amarnai levelekben is előfordul kinannu formában, és ez is a föníciai tengerpart mellett halászott bíborcsigából készített festéket jelentette. Így a tejjel-mézzel folyó Kánaán jelentése Bíbor-ország. Ez a kelme az egész ókori keleten, még az újszövetségi korban is értékes kereskedelmi cikknek számított. Lídia, az első európai keresztény asszony is ezzel kereskedett Filippiben. (ApCsel 16:14)

Nagy értéket hordoztak ezek a csigák, hiszen az ókorban a bíbor szín a gazdagság, sőt a fenség jelképe. A királyok viselete volt, ezért értékes hadizsákmány is (Bír 6:26). Csak a legelőkelőbb emberek viseltek bíbor ruhát királyi ajándékként (Eszt 8:15; Sir 4:5; Ezék 23:6; Dán 5:7, 15, 29). Ezzel lehetett borítva a királyi trónszék, vagy esetleg más értelmezés szerint a trónszék mennyezete. Az előkelő palotákat bíborszőnyeg díszítette. (Eszt 1:6; Ezék 27:7). Az ókorban a legértékesebb a kétszer festett tíruszi bíborfonal, ami utánozhatatlan volt. A Kr. utánii negyedik században a tíruszi bíbor szó szerint aranyat ért, hiszen annyi aranyat adtak érte, amennyi a nemes festékanyag súlya volt. A költői könyvek hasonlataiban a bíbor a szeretett társ értékét, megbecsülését fejezte ki. Ezért a bíbor szimbolikus jelentőségű anyag lett. Szulamitot így magasztalja a vőlegény: „fejeden a haj, mint a bíbor; egy királyt tartanak fogva fürtjeid” (Én 3:10). A nagyra becsült asszony tiszteletreméltó voltát az öltözete is kifejezte. A derék asszony dicséretében azt olvassuk a Példabeszédek könyvében, hogy „színes szőtteseket készít magának, lenvászon és bíbor az öltözete” (Péld 31:22).

A bíbornak jelentős helyet foglalt el az ószövetségi istentiszteletben. Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy a szentsátor oldalát „sodrott lenfonálból, kék és piros bíborból és karmazsin fonálból művészi módon beleszőtt kerubokkal” kellett készíteni (2Móz 26:1). A sátorlapokat „kék bíbor hurkokkal” kötötték össze (4. v.). A papi ruhákhoz is használták ezt a nemes kelmét (2Móz 28:4–6), de bíborruhával takarták be a szentsátor felszerelését is a léviták, amikor továbbvándorolt a tábor (4Móz 4:13). A salamoni templom felszereléséhez is hozzátartozott a bíbor (2Krón 2:6, 13, 3:14).

Az Újszövetségben a példázatbeli gazdag ember ruhája bíborból készült (Lk 16:19). Ekkorra már a hivalkodás jelképe lett a bíborvörös kelméből készített ruha. Ezért a Jelenések könyvének a nagy vadállaton ülő parázna asszonya is „bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve” (Jel 17:4, 18:16).

A bíbor Jézus szenvedéstörténetében a megcsúfolásakor kapott szomorú szerepet. Az Üdvözítő megkorbácsolása után a legionáriusok – akiket abban az időben a zsidókkal ellenségeskedésben élő kisebb népek, például a nabateusok és a samáriaiak közül toboroztak a rómaiak – megvetésük jeleként egy trónra lépési paródiát játszattak el Jézussal. Az ilyen durva tréfa szokásban volt az unatkozó legionáriusok között. Alexandriai Philon (Kr. e. 20 k– Kr. u. 45 k) egy hasonló, de ezzel nem azonos esetről tudósít (In Flaccum VI, 36–39). Agrippa alexandriai látogatása idején a tömeg egy félkegyelmű embert felöltöztetett királynak bíborba, akinek először gunyoros tiszteletet adott, majd megverte. A „király” neve Kabas volt.

A Jézussal űzött játék három mozzanatból állt. Első a királyi ruhába öltöztetés, az installáció. „Felöltöztették bíborba, tövisből font koronát tettek a fejére.” (Mk 15:17) A második az üdvözlet, vagyis az acclamatio, amit a trónra ültetés, az intronisatio követett. A beöltöztetés első lépcsője a töviskoszorúval történő megkoronázás, ami a paródiában a császári sugaras diadémot helyettesítette. Ilyen ábrázolásokat gyakran láthatunk a római pénzérméken. A császárok bíborszínű köpenyt viseltek. Ez természetesen nem igazi bíbor lehetett, hanem az altisztek által használt durva szövésű katonai köpeny, amit valamelyik katona kölcsönözhetett a csúfos jelenethez. (vö. Mt 27:27–30; Jn 19:2–5).

A Jézusnak tulajdonított tárgyak kalandos történetében is fennmaradt ennek a csúfos bíbor köpenynek az emléke. Amikor 1092-ben I. Komenosz császár nem talált más menedéket arra, hogy a közelítő törököktől megmentse a Bizánci Birodalmat, levelet írt Rothbertus flandriai grófhoz segítségért. Ebben felsorolja a Konstantinápolyban őrzött ereklyéket. Ezek között szerepel Jézus bíborpalástja is. Antonij novgorodi érsek 1200-ból való beszámolója szerint látta ezt a jeles ruhadarabot a császár aranypalotájában a Máriáról elnevezett, kisebb kápolnában. Ennek egy darabja nyugatra is eljutott. A namuri St. Albani székesegyház egy XVI. századi jegyzékben azt állítja, hogy a nevezetes ruha egyik darabját Henrik konstantinápolyi császár Sclaussinus Dániellel, udvari papjával küldte nyugatra. IX. Lajos francia király, aki ereklyetiszteletéről volt híres, 1267 júliusában a viziliersi apátságnak ajándékozott egy darabot a nevezetes köpenyből. A Maria Glatbachi bíborköpeny darabkát állítólag még Nagy Károly szentelte fel. Ezeknek az ereklyéknek a hitelességét már Kálvin is kétségbe vonta az 1543-ban írt értekezésében, és szenvedélyes érvelésének minden bizonnyal igaza van. (vö. Kálvin János értekezése az ereklyékről 1543. Franciából ford: Czeglédy Sándor. Kálvin János művei III. Pápa, 1907)


 
bíbor csiga történelem ószövetség érdekesség fönicia bíborvörös skarlát régészet
Tanuljunk együtt…

Végidei tanulságok Szárdiszból

2016. december 01.

Szárdisz virágkorát élte a lüdiai Kroiszosz (elterjedt alakban: Krőzus) király uralkodása idején. Kroiszosz a hírek szerint az akkori világ leggazdagabb embere volt.

A küszöb
február 06.